– Egyesek maffiaállamként, mások mutáns fasizmusként írják le Orbán rezsimjét. Osztja a véleményüket, vagy lehetségesnek tartja, hogy ebből az autoriter világból kifejődhet valamilyen „ázsiai kistigris modell”, úgy, mint Szingapúr vagy Dél-Korea esetében?
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Idegenkedem ezektől a metaforáktól, viszont a nemzeti együttműködés rendszeréből biztos nem lesz Szingapúr. Nem elég a parancsuralom, ha egyszer hiányoznak a piacgazdaság működő intézményei, ha élősködő és bürokratikus állam épül ki, ha a növekedés motorjainak fele hiányzik. Harácsoló lobbicsoportok garázdálkodnak az országban, az ebül szerzett vagyonok üzemeltetése aligha megfelelő hatékonyságú.
– Mielőtt elmélyed a bírálatban, tegyen egy kis kitérőt: hogyan is volt ifjúkorában? Mint írja, a kommunista elit gyermekeinek kiváltságaival nőtt fel, mégis szembefordult szülei hitével. Mit gondol ma a hovatartozásról?
– Apám őskommunista volt, Kádár idején magas beosztású funkcionárius, aki mindvégig hitt a szocializmus magasabbrendűségében.
Ma már nincsenek kommunisták, és igazán szocialisták sincsenek, bár súlyos társadalmi feszültségek között élünk.
Valaha a bolsevikok nemes eszméket ejtettek fogságba, s mindebből a Pártot és a Vezért szolgáló eszközt faragtak. A szovjet történelem az első világháború véres Bruszilov-offenzívájához hasonlít. Makacsul tartják magukat azok a tévhitek, hogy a véres kollektivizálás és az erőltetett iparosítás tette lehetővé, hogy Sztálin legyűrje Hitlert. Pedig ha csupán anynyi kegyetlenséggel mennek előre, mint az ipari forradalom kapitalistái, tizedannyi vérből is csodákatművelhettek volna. Kádár János, innen nézve, a birodalomhoz kötődő, hűséges, de nem szovjet szocializmust üzemeltetett. Az enyémhez hasonló sorsú nemzedék fokozatosan ismerte fel a rendszer életképtelenségét.
Kádergyerekként előnyöket élveztem. Így kaptam lakást, de egyetemre már a saját teljesítményem alapján kerültem, és életem hosszabbik felében a magam erejéből haladtam előre. Nyugatos, szabadelvű demokratának vallom magam.
– A családi tablóból kikívánkozik a tragikus végzetű nagybátyja, András. Hogyan hatott önre?
– Tömpe András bátor, idealista kommunista volt. Nagy a különbség apám és ő közötte. Apám Kádár hű embere volt, András nyugtalan forradalmár maradt. Részt vett a spanyol polgárháborúban, szovjet tábornokként vezényelte Moszkva dél-amerikai hírszerző szolgálatát. 1959-ben tért haza, a belügyben hírszerzéssel és az elhárítással foglalkozott, aztán konfliktusai támadtak Kádárral az ötvenes évek bűnöseinek elmaradt felelősségre vonása miatt. Berlini nagykövet lett, de
amikor a testvéri tankok eltiporták a ’68-as prágai tavaszt, tiltakozásképpen lemondott.
Három évvel később végképp kifogyott eszmei tartalékaiból, a létet vállalhatatlannak látta: öngyilkos lett. Rendkívüli hatással volt fiatalkori fejlődésemre, de ma már természetesen más világban élek. Halálát az emberi tehetség és szellem egy téves ügy oltárán való eltékozlásának látom.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
– Valahol azt is mondta, hogy csillagóráját a rendszerváltás idejére teszi, amikor a Németh-kormányban pénzügyminiszter-helyettes volt, majd az Állami Vagyonügynökség első vezetőjeként belevágott az állami vagyon ma is hevesen vitatott privatizációjába. Ma mit tenne másképpen?
– Elsősorban a privatizációs szervezet kialakításában vettem részt. Antall József miniszterelnök néhány hónap után, már 1990 nyarán menesztett.Ma is úgy gondolom, hogy a túlzott állami vagyon lebontása történelmi feladat volt, amelynek elvégzésére egy állami irányítású szervezet alkalmas, szemben a rövid ideig működő spontán privatizációval, amely a gazdasági lobbik nyomásának természetes következménye volt. A rendszerváltás utáni kormányok a tömeges privatizációban voltak érdekeltek. Túl sok mindent adtak el, nemegyszer túl olcsón. Az államkaszszába ömlött a pénz, nem kellett reformokon gondolkodni. Nem is tették, a mai napig megoldatlan problémák gyötrik az egészségügyet, a közlekedést, az oktatást vagy a nyugdíjrendszert, a hatalmasra duzzadt államadósság sem csökkent.
– Visszatérő jobboldali vád, hogy a kommunisták ellopták a vagyont, átmentésük érdekében átjátszották a külföldi tőkének, vagyis a privatizáció igazságtalan.
– Az irdatlan méretű állami vagyon lebontása jobb- és baloldalon mindenkinek a fantáziáját megmozgatta.
Ócska demagógia, hogy csupán a régi rend hívei lennének a privatizáció haszonélvezői. Ekkora vagyontömeget egyik kormány sem akart igazi versenyben árulni.
A maguk embereit ültették a döntésre jogosult szervezetekbe. Nagy volt a tét, kemények a támadások: nekem például a privatizáció előkészítésének korszakában a „baráti tűz” elhárításával volt a legtöbb dolgom, ehhez képest minden más könnyűnek bizonyult. Úgy maradt meg bennem, hogy a rendszerváltó reformerek között kevés volt a szolidaritás.
– Ezzel összefüggésben többször is hosszan ír arról, ahogy a szocialisták eljátszották a hitelüket – Kádártól Bajnaiig. Ez lenne baloldalon az ősbűn?
– A baloldal kudarcának elemzését sokan az alkalmatlan nézetrendszerrel kezdenék, én a mérték nélküli radikalizmussal. Írok arról, hogy fontos intézkedések mellett a hatvanas évek végén Kádárék életbe vágó reformokat szabotáltak el, például a mezőgazdasági melléküzemágak ügyét. És részben emiatt, a rendszerváltás idejére nem képződött olyan középvállalati háttér, amely csökkenthette volna az elviselhetetlenül magas transzformációs veszteséget, amely az állami nagyvállalatok tönkremenetele, a szovjet piac kiiktatása és a mezőgazdaság ideológiailag fűtött szétdarabolása miatt következett be.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Egy másik tételem a politikai kormányzás természetének félreértéséről szól, ez Németh Miklós és Pozsgay Imre esetében is tetten érhető. A rendszerváltás meghatározó politikai figurái nem akartak, nem voltak képesek tartósan önálló politika erővé válni, pártot alapítani. Egészen más környezetben, húsz évvel később Bajnai Gordon eltökélten és tehetségesen megkezdte a gazdasági konszolidációt. A szükséges programhoz azonban hiányzott a politikai felhatalmazás. A kiélezett helyzet nem szakirányítást, hanem politikai legitimációt követelt volna, választásokkal 2008–2009-ben, és ezzel maradt volna még baloldali erő a Fidesz korszakára is. Nem ez történt. A kormány szakértőként konszolidált,
de már a választások előtt ténylegesen Orbán kormányzott.
A gyenge kormányzás éveihez hozzáadódott mindez, az önmagát kivéreztető baloldal a kétharmad malmára hajtotta a vizet.
– Keményen ítélkezik, de miért csak most szólal meg, s egyáltalán: miért nem lett politikus?
– Memoárt írtam, könyvemben sok mindenről beszámolok, az előzőkkel csupán egy kisebb rész foglalkozik. Szakmapolitikai kérdésekben eddig is hallattam a hangom. A tavaly megjelent Sugárzó hónapok című könyvben már elkezdtem a történetet, most viszont módszeresen végighaladok a magam idején. Politikus nem lettem, talán valamilyen alkati korlát az oka, de az is lehet, hogy belülről fakad a kívülállás. Köztársaságpárti, középen álló ember vagyok, erős baloldali hátterem mellett is vannak ismerőseim jobbról és balról is. Mindenütt azt érzékelem, hogy a jelen világa katasztrofális pusztítást okoz a lelkekben. Konzervatív ismerőseim szégyenkezve tekinthetnek a magát hagyománytisztelőnek hirdető, de leginkább radikális, cinikus és gyökértelen rendszerre, az elkötelezett kereszténydemokraták elképedve figyelhetik, hogy pártjukat a kormányban egy elhízott akarnok képviseli, aki utoljára vadászpuskája távcsövében látott keresztet.
– Akkor marad kívülálló technokrata szakértő? Mégis, mit javasol a béna ellenzéknek a mai politikai helyzetben?
– A köztársaság lángja bár csak pislákol, a progresszió hívei sokan vannak. Talán kiforrja magát egy erős ellenzék. De ha folytatódik a civilek és a pártok infantilis és színvonaltalan párbeszéde, akkor a szélsőjobb eljövetele önbeteljesítő jóslattá válik. Azt is érzem, hogy sok politikus azért hirdet összefogást, hogy csökkentse a politikai versenyt. Két választás között ez hiba. A köztársaság újjáépítéséhez politikai versengés kell a pártokon belül és közöttük is. Termékeny felfordulásra várok, megszerethető és követhető mozgalmakra.
Névjegy
„Első húsz évemben felnőttem a kommunista nómenklatúra egyik folyamatosan polgárosuló családjában, a másodikban főként a gazdaságirányításban dolgoztam, a harmadik két évtizedet pedig vállalatoknál töltöttem” – mondja a 67 éves Tömpe, aki a közgazdasági diploma és a kandidátusi cím megszerzése után reformkutatással kezdte, ezután az államigazgatásban, köztük az Országos Tervhivatalban és a Pénzügyminisztériumban dolgozott.
A rendszerváltás idején külkereskedelemért felelős pénzügyminiszterhelyettes, majd szervezi, elindítja a privatizációért felelős Állami Vagyonügynökséget. 1990 késő nyarán menesztik, ezután pénzintézeteknél, majd a MÁV-nál tölt be vezető posztokat. Innen vonult vissza, majd a következő 18 hónap alatt – betegségéből gyógyultan – megírja a Sugárzó hónapok és a most bemutatásra váró Az elitek árulása című könyvét.
