Segítettük a központi irányítás torlaszait áttörő filmművészet és az új színházi nemzedékek, Paál István, Ruszt József, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ascher Tamás, Babarczy László törekvéseit. Nem volt egyszerű.
– Mi volt a valódi pályakezdése?
– A hetvenes évek közepén találtam meg az érvényes műfajaimat. Az 1976-os könyvhétre egyszerre jelent meg A futár című regényem és a tiszaeszlári perről írt esszékönyvem. A futárról a fiatal Spiró György küldött egy dicsérő levelezőlapot. Kertész Imrével akkoriban meghitten beszélgettünk, ő említette, hogy Spiró neki is dicsérte. Biztosan túloz, mondtam, mire Kertész szigorúan kijelentette: ha Spiró azt írta, akkor úgy is gondolja.
– Mostanában egy korszak végleges lezárulásáról kezdett írni. Milyen korszak zárul le és hol? A politikában, a művészetben?
– Minden területen.
Hosszan elnyúló korszakváltásban élünk. A távlatokkal kecsegtető 1989–90-beli fordulat után globálisan új veszélyek, megoldhatatlanságok jelentek meg.
A világban újra megjelent az USA, az európai demokráciák, illetve Oroszország közötti ellentét. Háborús gócpontok alakulnak, fundamentalizmus, terrorizmus, növekvő elszegényedés. Több írásomban ezt a humanista kultúrakorszak elenyészésének neveztem. Eddig mindig megőrződtek az antik alapértékek-fogalmak, a szép, a jó, az igaz, a hasznos. Ezek enyésznek el évtizedeinkben. A nagy irodalom mindig, ma is erről beszél. A humanista kultúrakorszak értékvilága-fogalomrendszere csak műemlék már, terjednek a fantomeszmék, a bandaháborúk, a cinizmus. Ennek a regény és a politikai erőtér számára is radikális következményei vannak.
– Ön végigélte a huszadik század bő kétharmadát. Mikor ismerte fel ezt az összeomlást? Hogyan látta 1944-ben, ’56-ban, ’68-ban?
– Kamaszként nem lehettek érvényes tájékozódási pontjaim. Maradtak a könyvek, mindenekelőtt a klasszikusok. Fiatalemberként voltak illúzióim, kommunisztikus hiteim a történelem haladáselvűségében. Ezeket szétverte az ötvenkettes letartóztatásom, az ötvenhatos fellángolás utáni idők. De igyekeztem lépést tartani az idővel, Jászi Oszkár, Bibó István munkáiból tanulni. Próbáltam a korszakról regényben, esszében tanúskodni. A rendszerváltás idején is maradtak bennem remények. De az események kiölték az illúziókat.
|
Sándor Iván álkérdésnek tartja a „magyaríró” produktumáról szóló vitát
Fotó: Horváth Szabolcs |
– De ha igaza van, akkor van még mód és ok ebben a helyzetben tovább művelni a letűnt korszakhoz tartozó szépirodalmat?
– Nem a letűnt korszakhoz illőt érdemes művelni. A mai világirodalom és a magyar irodalom legjobbjai már új epikai-nyelvi formációiban dolgoznak. Gazdag a mai irodalom. Ezért érzem álkérdésnek a napjainkban fellángolt vitát arról, hogy ama „magyaríró” nem produkál értékes irodalmat a korábbiakhoz képest. Dehogynem. Csak olvasni és tájékozódni kell. Én olyan regénykonstrukciókkal dolgozom, amelyekben a múlt és a jelen, a történelem körforgásában elválaszthatatlan egymástól. A mindenkori életkelepcékbe szorult ember sorsa érdekel.
– Következik-e a korszakváltásból valami közvetlenül ránk nézve?
– A globális változások és a humanista kultúrakorszak elenyészése felerősítik egymást. Újabb államszerkezetek, uralmi formák alakulnak. A huszadik századi antidemokratikus szakaszok felélesztésével
a mai kormányzat újabb lejtőre viszi az országot.
Szerintem tévednek azok, akik úgy gondolják, hogy a lejtőn rohanás megállítható a belső harcaiban népszerűségét veszítő Fidesz súlyos, leleplező kritikájával. Az igazi kérdés az, hogy a demokratikus erők maguk mellé tudják-e állítani a lakosság többségét.
Névjegy
SÁNDOR IVÁN 1930. március 11-én született. József Attila-, Márai Sándor- és Kossuth-díjas író, kritikus, esszéista.
– Ebben a helyzetben mit remél a politikától?
– Semmit. Az MSZP a harmadik helyre süllyedt. A DK jó esetben a két világháború közötti Rassay-párt szerepét töltheti be. Ágálhat a parlamentben minden hatás nélkül. A demokratikus tábor növekedése elképzelhetetlen a civil lakosság, s a kormányzattól megcsömörlött demokratikus jobboldaliak nélkül. Amíg a demokratikus pártoknál nem történik radikális vezetőváltozás, amíg nem támadnak bizalomra méltó tehetségek, addig nincs remény, hogy a Jobbikon kívül a kormányzatnak esélyes kihívói támadjanak.
A demokratikus pártoknak végre olyan szellemi potenciálra van szükségük, amely segíti őket szembenézni azzal a mindmáig megválaszolatlan kérdéssel, hogy
legalább nyolcvan éve miért nem találja a magyar baloldal, a magyar liberalizmus azokat a célokat, azt a nyelvet, amellyel hatásosan megszólíthatja az antidemokratikus hagyományok mentalitásvilágában nevelődött választókat.
Miért veszítette el a bizalmát a baloldalban a választók nagy része? Miért nem tudták szorgalmazni az országra veszélyes időkben, amiként a mában, a konzervatív demokratákkal való összefogást? Persze a múltjukkal való szembenézés ugyancsak kötelezettsége a demokratikus jobboldalnak. Miért volt bukásra ítélt Antall József és Szabó Iván is? Mindezek kimondásra, megválaszolásra, megoldásra váró kérdések. Különben évtizedekre a Fidesz és a Jobbik rivalizálásának martaléka lesz az ország. Az utolsó utáni pillanatban vagyunk. Látni kell a látható mögötti, egyelőre láthatatlant. Keresni kellene az érthetetlen mögötti megértendőt.
