Szerinte tehát nem az a kérdés, hogy miért érezzük magunkat Abszurdisztánban, hanem az: mit csináljunk, ha tényleg így van.
Egy író esetében az persze nem kérdés, hogy mit csináljon: ír. Grecsó néhány hete megjelent új regénye, a Jelmezbál tükröt tart az olvasó elé, méghozzá „szigorúan családi, emberi oldalról". – Az látszik benne, milyen a termékbemutatós Magyarország, hogyan maradhat tartása egy nőnek, ha egyedül marad, és az özvegy utcák, lakótelepek tagja lesz, ahonnan kikoptak a férfiak. A nők gerincéről, tartásáról, erejéről van ott szó, meg az elfogyó vidéki kis- és középvárosokról, ahonnan elköltöztek a fiatalok, és a friss vagy kevésbé friss nyugdíjasok igyekeznek nem szembenézni a következményekkel. De ezeket személyes sorsokon át láthatjuk.
 |
Grecsó jól ismeri a „másik", a vidéki Magyarországot is
Imre György |
Azzal kapcsolatban, hogy az „elfogyó vidéki kis- és középvárosokból" ő maga is eljött, Grecsó Krisztián azt válaszolta: „nem tudom, hogy elárultam-e a saját világomat, a Viharsarkot, vagy csak magam elől menekültem. Nyilván minden történet más, nekem nem volt elég erőm és hitem, hogy elhiggyem, egyben tudok maradni". Emlegetik azt a kemény, eléggé ráolvasós szembesítést, hogy „negyven felett mindenki felelős a saját arcáért", de Grecsó szerint ez nem elég, az ember a saját teherbírásáért, tempójáért, szellemi kondíciójáért is „felelős".
Arra a kérdésemre, hogy szerinte a rendszerváltás eufóriáját miért váltotta föl keserű kiábrándulás, az író fölelevenítette: nem olyan régen látta a televízióban a Queen együttes budapesti koncertjéről készült dokumentumfilmet, s úgy látja, a nyolcvanas években ez a lehetőségek országa volt, nemcsak a legvidámabb barakk, hanem egy kultúrnemzet is, amely egy csapásra Nyugat lesz majd. Innen nézve szerinte már inkább az a megdöbbentő, hogy mennyi potenciál volt ebben a hazában, és nem az, hogy mi lett belőle. Mert most, amikor a romokon kesergünk, már fel sem tudjuk mérni a veszteségeket – fogalmazott.
S hogy jövő heti jelentésírónk szerint milyenek a magyarok az általa megírt Gulliver szemével nézve? Az író keserű választ adott erre. „Megtört emberek, akik megpróbálnak nem figyelni rá, mi történik körülöttük. Mert fogódzókat keresnek, örömet, családot, intim szférát, bármit, ami nem ez. Nem lehet minden pillanatban megélni, hogy tragédia történik körülöttünk, hogy a felelős polgári gondolkodásra se remény, se esély, és akik a rendszer megfélemlített tagjaiként, megyei, városi szinten kiszolgálják ezt a hatalmat, ugyanezt teszik: hazudnak maguknak. Ők nem vétkesek, ők jó emberek, keresztények, konzervatívak, vannak itt hibák, de még mindig jobb. Már nincs kinél jobb legyen, már nincs »ahhoz képest«."
Ő azonban az országjárások során találkozik a másik Magyarországgal is. Amikor az öccsével, Grecsó Zoltán táncossal lép föl a Mellettünk című összművészeti estjükön, vagy Kollár-Klemencz Lászlóval zenél, vagy akár író-olvasó találkozón saját maga mesél, a könyvtárakban, művelődési házakban azokkal találkozik, akik nem adják fel, akik küzdenek a szellemi, lelki tartásukért, akik gondolkodni akarnak. Azaz „tudni, honnan jönnek, kik ők, akik ismerik, értik a saját nemzeti tradíciójukat, tudják, mit jelent ez. Az nem a yuppie kérkedők világa, nekik az identitás szóról nem egy csík fehér por jut az eszükbe".
Sikerregény
Grecsó Krisztián legújab regényében két lányt holtan találnak a faluban valamikor az 1960-as években. A harmadik még él, amikor rábukkannak, de mire odaér az orvos, a sebesült lány eltűnik. Szerelme, a fiatal rendőr évtizedek múlva Budapesten, egy különös találkozás után jön rá az igazságra. E talányos bűnügyi történetből bomlanak ki egy családregény mozaikjai. A Jelmezbál megjelenése óta vezeti az eladási sikerlistákat, pedig nem könnyű olvasmány.
