„Amikor bemegyünk a kórterembe, nem tudjuk, hogy milyen betegséggel és milyen hangulatban fogadnak majd bennünket, állandóan improvizálnunk kell” – mondja, majd hozzáteszi: ha az első két percben sikerült mosolyt csalni valamelyik arcra, akkor jól végzi a dolgát, de ha nem, ki kell jönni a teremből. Ő és kollégái nevetésterápiával gyógyítanak. Mint mondja, 1998-ban látta a Robin Williams főszereplésével készült Patch Adams című filmet, majd felvette a kapcsolatot az igazi Hunter Doherty „Patch” Adamsszel, a Gesundheit! Intézet alapítójával, akinek hitvallása, hogy a nevetés a legjobb gyógyszer.
Adams elküldte a koncepcióját, amely jó kiindulási pont volt. „A kemoterápiás kezelésen átesett gyerekek szervezete az orvosok elmondása szerint jobban reagált. A heti bohócdoktori vizit adott nekik egy pluszt, elkezdtek harcolni” – mondja dr. Lala. Tudományosan igazolt tény – folytatja –, hogy a nevetés gyógyít: tágítja az ereket, javítja a szervezet vérellátását, és csökkenti a negatív stresszt kiváltó kortizol hormon szintjét is. Ő úgy gondolja, a humor segíthet az embereknek felülemelkedni saját gondjaikon, és más megközelítésben láthatják önmagukat és az egészségügyi problémájukhoz való viszonyukat.
Ezzel egyetért Madan Kataria indiai orvos, a „hahotajóga” megalkotója is. 1995 márciusában a Nevetés: a legjobb orvosság címmel készült cikket írni egy szaklapba. Rengeteg, a témához kapcsolódó tudományos anyagot olvasott, és úgy döntött, az elmélet mellett a gyakorlatra helyezi a hangsúlyt. Kisétált Mumbai egyik parkjába, és megszólította a járókelőket, van-e kedvük részt venni egy hahotaklub foglalkozásán. Március 13-án még csupán öten voltak, majd egyre nagyobb lett a létszám.
Kezdetben viccekkel és tréfás történetekkel szórakoztatták magukat és egymást, de hamar kifogytak a személyes sztorikból, így Kataria úgy határozott, a jóga légzésgyakorlatain alapuló feladatokat hoz létre, amelyeknek nem az a lényegük, hogy szellemesek legyenek. A dolog pedig működött: ma már több ezer ingyenes hahotajógaklub működik 72 országban. „Többnyire épp annak van leginkább szüksége jóízű nevetésre, akinek legkevesebb rá az oka!” – mondja Domján Ferenc okleveles kacagáskarnagy, aki 2002-ben Dániában végezte el a nevetésvezető-képző tanfolyamot.
Látva szkepszisemet, megjegyzi, az öngerjesztett, erőltetett nevetés könnyen átalakul valódi, őszinte kacagássá, amelynek hatására feloldódnak az emberek gátlásai, és megtanulják, hogy az első blikkre problémás, feszült helyzetekhez is lehet vidáman viszonyulni.
A terem az óra előtt öt perccel megtelik az önfeledten mosolygó nyugdíjasokkal. Jól összeszokott társaságnak tűnnek, de rajtam kívül is akad néhány újonc. Körbeállunk, és kezdődik a bemelegítés: ütemes taps kíséretében mindenki azt skandálja: „ho-ho ha-ha-ha”, majd három ismétlés után, rátérnek a „Nagyon jó! Igen!” felkiáltásra.
Mire felocsúdok, szoros körben állunk, Domján a kör közepére áll, és „begyújtja a hahotarakétát”, majd mindenki nevetésben tör ki. Idétlenül mosolygok, feszengek a rettenetesen laza, láthatóan jól szórakozó idősek között. A következő gyakorlat, a lépcsőzetes nevetés kevésbé zavarba ejtő számomra. Halvány mosollyal az arcán mindenki elkezd sétálni a teremben, miközben ujjával egyet mutat. Eddig jó vagyok, ez még nekem is megy. Aztán köröttem néhányan kuncognak, s már két ujjukat mutatják, egy hatvanas úriember pedig már torkaszakadtából nevet, ő már négynél jár.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
„Ne izguljon kedveském, elsőre mindenkinek nagyon furcsa” – mondja ujjával hármat mutatva egy bazsalygó, hatvan körüli hölgy, majd megjegyzi, nála ez már hahotának számít. Nem elég, hogy én vagyok a legfiatalabb, de a többséggel ellentétben képtelen vagyok nevetni. Aztán úgy 35-40 perc elteltével csak kitör belőlem az a rám jellemző, sikítós kacagás, amikor a hahotahógolyó-csata után tyúkot, sirályt majd pingvint kell utánozni, és az egyik résztvevő kissé kioktató hangon megjegyzi: „Kislány, hát ön szerint így megy a pingvin? Így kell, ni!” És megmutatja, én pedig nem bírok magammal, könnyezek, annyira abszurd ez a helyzet.
„Egy bokor mögül figyeltem őket, olyanok voltak, mint az óvodások” – meséli a 75 éves Lajos bácsi, aki először szkeptikusan állt az egészhez. Aztán a többiek odahívták magukhoz, és teljesen feloldódott. „Ez más, mint az élet. Itt elengedhetjük magunkat, olyanok lehetünk, mint a gyerekek” – jegyzi meg egy hölgy, aki szintén rendszeresen jár a foglalkozásokra.
„Az egót fel kell akasztani a fogasra, és kint kell hagyni”
– mondja a nevetésvezető Domján, aki azért elismeri: nem mindenki tudja elengedni magát a foglalkozásokon.
Mint mondja, a tizen- és huszonévesekkel van a legnehezebb dolga, mert ők még folyamatosan változnak, alakul a személyiségük, építik önmagukat, sokan pedig gátlásosak és szégyenlősek is. A harmincas korosztály már felszabadultabb, de többnyire nyugdíjasok és főleg nők járnak az óráira. „Szociálpozitív pofozkodás, így nevezi szerzőtársam és barátom, Bagdy Emőke a viccmesélést és tréfálkozást” – mondja Pap János zenei akusztikus és nevetéskutató, a Zeneakadémia tudományos főmunkatársa.
A humor részben evolúciós okokra, részben társadalmi szokásokra vezethető vissza, így tanítható is
– magyarázza a szakember, aki szerint ezt már gyerekkorban érdemes elkezdeni. Ő maga is tart előadásokat óvodákban, iskolákban, melyeken leginkább humanista szemléletű humorizálással kapcsolatos példákat és ellenpéldákat mutat be, és hangsúlyozza, hogy bizonyos viccekkel nagyon meg lehet bántani másokat. „A nevetés lényege a feszültségoldás és az ego növelése” – jegyzi meg.Mint mondja, épp utóbbi miatt van különbség a női és a férfihumor között is. Míg a hölgyek egy tréfás történet szereplőjével együtt éreznek, szánják, addig a férfiak többsége egyszerűen röhög egy jót a szerencsétlenen.
A humorosság relatív fogalom, függ a kultúrától, az iskolázottságtól, nemtől, életkortól, személyiségtől, sőt az adott hangulattól és a pillanatnyi egészségi állapottól is. „Az egyik alapvető humorformánk a rasszista humor, ez nem véletlen. Akkor alakulhatott ki az embereknél a humorizálás, amikor csoporttá szerveződtek, és azon nevettek, hogy a többiek különböznek tőlük” – mondja Pap. Úgy véli, a humor megment bennünket, segít megküzdeni a problémákkal, kezelni a feszült helyzeteket. „Ezért is nevetnek a gyerekek annyit” – mondja.
|
| Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság |
Egy tanulmány szerint a gyerekek 24 óra alatt 300-400-szor nevetnek, míg a felnőttek körülbelül 15 alkalommal. Pap azt mondja, a gyerekek sem kacagnak ennyit szívből, a nevetést gyakran öngyógyításra használják, egy számukra kényelmetlen szituációban a frusztrációjukat akarják levezetni a segítségével. Ez a felnőttekre is igaz. „Reggel még fáradtnak éreztem magam, és fájt a derekam is. Most úgy érzem, tele vagyok energiával” – mondja a hahotajóga végén az egyik hölgy. Mindenki mosolyog, az arcuk kisimult. Hasonlót tapasztaltam a kórházban tett látogatáskor is.
Már épp léptünk ki a sebészeti osztály ajtaján, amikor utánunk kiáltott valaki: „Bohóc bácsi, Bohóc bácsi, ezt a karamellás cukrot apukám küldi.” Az imént hangosan hahotázó kislány volt, akit előző nap műtöttek. Jöjjön szívből!
Az igazi szívből nevetésnek és a mosolynak valóban vannak jótékony hatásai, de a tettetett, erőltetett kacajtól nem lesz erősebb az immunrendszer.
A Guillaume Duchenne francia orvosról elnevezett Duchenne-mosoly keletkezésekor a száj sarkának megemelkedéséhez szükséges nagy járomcsonti izmon kívül a szem körüli izom is aktivizálódik.
Ez utóbbi megemeli az arcvonalakat és összehúzódása ráncokat formál a szem körül is. A szakemberek szerint ez a mosoly spontán, őszinte, mert a legtöbb ember nem képes akaratlagosan mozgatni a szem körüli izom külső részét. Ez a mosoly például oldja a stresszt, egy öblös nevetés pedig megmozgatja az arc, a mellkas és has izomzatát, javítja a légzést és a keringést, és erősíti az immunrendszer működését.
