Abból a szempontból egyformát, hogy a meglévő magyar kultúrát átalakító – szétszálazó és újraszövő – munkába vették: az általuk ismert és elsajátított kultúra elemeiből egy olyan új összetételű kultúrát kívántak létrehozni, amely feloldja az ellentmondásokat. Az asszimiláció magas fokára eljutott zsidók a magyar kultúra progresszívnak ítélt hagyományából és a nyugat-európai kultúra általuk közvetített modern elemeiből olyan új kultúrát kívántak létrehozni, amely Magyarországot a nyugat-európai fejlett és modern régióhoz csatolja.
A rendi maradványoktól megtisztító folyamatban maguk is teljesen és nyomtalanul kívántak felszívódni abba a progresszív társadalomba, amelynek alapjait – szellemmel, szervezéssel, és tőkével – maguk teremtették meg, és irányait maguk jelölték ki. Ebbe a megújított világba a maguk zsidó eredetéből semmit sem kívántak átplántálni, kivéve az akkulturizációjuk német szakaszában megismert és elsajátított kultúrát, amely magasabb színvonalon állt a megújítandó magyarénál, s ezért ezt általánosabb és kiterjesztő értelemben nyugat-európainak kellett felfogni.
Ez a szétszálazó és újraszövő módszer a Nyugattal mint folyóirattal és mozgalommal fémjelezhető a legreprezentatívabb formában. A másik átalakító irány – a zsidó azonosság felszívódásának lehetőségétől megrettenve – nagyjából azonos kulturális elemekből ellentétes irányú szétbontást és újraalkotást ajánlott: a magyar kultúra progresszív, valamint az egyetemes (s szintén német alapozású) nyugat-európai kultúra elemeit a zsidó/héber kultúra megújítására kívánták felhasználni.
|
| A Nyugat első főszerkesztője: Ignotus |
Ebből a vérátömlesztésből hozták létre (Martin Buber kifejezésével) a zsidó/héber „megújhodást”, amelynek a központi gondolata a zsidóságnak mint népnek az eszméje, bárhol is éljenek képviselői. A tradicionális zsidó iskolai hálózat helyett a modern zsidó kultúrát – művészetet, művelődést, szellemi diskurzust – tették meg a zsidó azonosság megőrzése, fejlesztése és továbbadása terepének. E cél érdekében fejlesztették ki a zsidó intézményeket (Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, Országos Magyar Közművelődési Egyesület, Zsidó Múzeum, később: zsidó gimnáziumok Budapesten, Debrecenben), s e cél levezényelése érdekében hozták létre a Múlt és Jövőt. Később az Új Kelet (Kolozsvár, 1921–1940), a Zsidó Jövő (Szatmár 1931–1940) és a Libanon (1936–1943) is csatlakozott hozzájuk.
A történelem nem hagyott időt a szétszálazó és újraszövő programokra. Csak a fölvázolásra maradt lehetőség 1919-ig, e kurta időt is beárnyékolta az első világháború. Az éppen csak beindított kezdeményezések a „csonka” Magyarországon gyökeresen más körülmények közé kerültek. 1919 és 1921 között a holokausztot megelőlegező állapotok uralkodtak: több száz zsidót kínoztak meg és végeztek ki ítélet nélkül. A később konszolidálódott magyar állam és társadalma a numerus clausus törvénnyel hozzáfogott a zsidó emancipáció visszavonásához.
A magyar állam és társadalom 1938-ig a zsidók munkájára továbbra is számított, de kulturális integrálásuk gondolatát elvetette. A „keresztény kurzus” fogalma és gyakorlata a zsidókkal szemben fogalmazódott meg. Ezért mind a két folyóirat és mozgalom védekező attitűdöt vett fel. A Nyugatnál egy átmeneti időszak után a zsidók alakította kulturális teret a zsidók felfedezettjei vagy kényszerű szövetségesei foglalták el. (Osvát utóvédharcai és öngyilkossága, Ignotus eltávolítása testesítette meg ezt a fordulatot.) A zsidók nélkül, az általuk kialakított kulturális mintákat elsajátítva, Móricz Zsigmond és Babits Mihály sokat átvett és megőrzött az eredeti Nyugat-programból.
|
| A Múlt és Jövő, a magyar kultúra „gyémántköszörűse”. A fölköszöntő: Móricz Zsigmond |
A tradíciónak ez a továbbélése lényegesebb, mint az a tény, hogy a Németh László-i elképzelésnek megfelelően a zsidó szerzők „helyükre szorítva” nyújtották továbbra is (akárcsak a gazdaságban vagy a tudományos életben) nélkülözhetetlen munkájukat, noha már nem a programot meghatározó szerepben. Az 1919/20-as fordulat után a Múlt és Jövő is önvédelemre rendezkedett be. Tevékenysége egyre inkább a palesztinai héber kultúra felé irányult. Nemcsak az ottani friss irodalmi és művészeti irányzatok bemutatásával, hanem az ottani kulturális intézmények erőteljes támogatásával is. (Például rendszeresen számon tartották a megalakuló jeruzsálemi Héber Egyetem, a Nemzeti Könyvtár, a Habima Színház munkáját.)
Ez önként adódott a Balfour-nyilatkozatot követő helyzetből. S a lap felkészítette olvasóit – „Járkálj csak, halálraítélt” –, hogy rövidesen hazát kell változtatniuk. A német zsidóság exodusát a Múlt és Jövő jól dokumentálta, aki akart, érthetett belőle. A zsidótörvények betiltották a magyar zsidó lapokat. Csak a Múlt és Jövőt engedte megjelenni a témában elmélyült szakértő, Kolozsváry Borcsa Mihály. Az engedélyezés üzenetértékkel bírt: a disszimilációt támogatták. A holokauszt árnyékában főleg Komlós Aladár szellemi vezetése s egy új, a Libanonhoz kötődő fiatal generáció jelentkezése érvényesült a lap (szín)vonalában: méltósággal és kritikusan visszanézni az asszimilációs folyamatra, s levonni tanulságait.
A „valahol utat vesztettünk” önkritikából meríteni erkölcsi tartást, vigaszt és bátorságot: ha meg kell halni, tegyük azt a kultúra legmagasabb színvonalán. A kritikus visszanézés programját félbeszakította a magyar zsidóság elpusztítása, amely nem válogatott a kétirányú stratégia képviselői között. Ez az elbeszélésem, de egyúttal a magyar zsidó történet vége is. Mi maradt meg a két kísérletből? Nem feladatom az ítélkezés. Csak az utóéletre vethetek pillantást – hetven év távlatából. A ’45–49-es rövid, demokratikus szakasz a tragédiához való közelsége s rövidsége miatt nem volt alkalmas mérleg készítésére.
A hosszú államdiktatúra nem engedte a zsidó azonosság kutatását, még a felvetését sem. Az 1989-es fordulatot követő évek indították el a beszédet a magyar zsidók sorsstratégiáiról, mégpedig olyan érvénnyel, amely visszahatóan is igazolt sok, száz éve lejátszódott jelenséget. Bizonyítván, hogy a magyar társadalom egyszer sem volt képes megbirkózni a „zsidókérdéssel”, mindazzal, amit megjelenésük és százötven-kétszáz évre tehető áttűnésük a magyar társadalom történetében jelentett.
Ami a magyar kultúra egészét illeti: a Nyugat mozgalma nyújtott maradandó hatást. A modern magyar irodalom erre az alapra épült fel, s ebből épült le, mind a mai napig. A jelenség hasonló a Freud Mózesében leírt jelenséghez: a normaadót megölni, azonban a normát mégis elsajátítva, a felettes énbe beépítve és átalakítva továbbvinni. Azzal a jelentős különbséggel, hogy ebben a történetben Mózes (népe) meggyilkolása után sem vált tisztelt hőssé. A százéves évforduló megemlékezésein a Nyugat zsidó eredete titokban maradt.
A maradék zsidó származású és a nem zsidó magyar értelmiség az elhallgatás tradíciójában talált közös nevezőre a magyar modernitásban vitt zsidó szerepet illetően. (A hallgatás cementje ugyan kezd repedezni – erre utal az ún. Romsics–Gerő-vita. De annak zsákutcába torkollása is bizonyítja, hogy a magyar társadalom nem érett meg a magyar-zsidó jelenlét – kivirágzás és kiszántás – jelenségének a feldolgozására.) Nincs nagyobb temetője a magyar zsidó értelmiségnek, mint a Nyugat. Már az 1908-as első számának – akár az utolsónak is – három-három halottja van (Elek Artúr, Kemény Simon, Révész Béla és Reichard Piroska, Radnóti Miklós, Nagy Zoltán).
A Múlt és Jövő hatása a magyar kultúrára szerényebb. Hogyan is tehetett volna maradandó hatást, ha a magyar társadalom elzárkózott a zsidóktól mint integrálhatatlan idegenektől. A másik szétszálazó és újraszövő stratégiát folytató zsidó értelmiségi csoport pedig olyan veszedelmes ellenpéldát érzett benne, amely az ő modelljének életképességét veszélyezteti. A kettős halálos szorítást csak kevesen bírták. A rendszerváltás óta eltelt huszonöt év – egy korszak – sem ad reményt vagy esélyt arra, hogy ez a tradicionálisnak mondható elutasítás valaha is megváltozna.
Azonban van a Múlt és Jövőnek – és ez példátlan a magyar kultúrában – egy másik országban, nyelvben, kultúrában maradandó hatása: Izraelben. A fiatal állam szellemi előkészítése európai, javarészt kelet-európai szellemi műhelyekben folyt. Egyik ilyen előkészítőjének lehet és kell tekinteni mindazt, ami a Múlt és Jövő körül kristályosodott ki. Elbeszélésemben kiemeltem azokat, akik a Múlt és Jövőben kezdték a pályájukat, s aztán az elsajátított ideológia és ethosz révén a palesztinai, majd az izraeli kultúra építői lettek.
Egyik közülük a klasszikus izraeli költészet egyik megalapítója: Avigdor Hameiri. Ennél azonban sokkal lényegesebb az a hatás, amelyet a modern zsidó kulturális ethosz kialakításán végzett el a Múlt és Jövő, s amely az új országnak folyamatosan ezzel a műveltséggel és ethosszal megáldott értelmiséget szállított a 20-as évek mérnök aliájától napjainkig. Ennek a feltárása, ha az izraeli társadalomfejlődés eljut jelentősége felismeréséig, majd izraeli szellemtörténészek feladata lesz. Kulturális értéket nem lehet összehasonlítani az egzisztencia értékeivel.
Az azonban megállapítható, hogy a két szétszálazó és újraszövő sorsstratégia közül a Nyugat útja nem a megcélzott magyar kultúrába és történelembe való beolvadáshoz, hanem a belehaláshoz vezetett. S e – lehet, hősi – halálnak még emlékműve sincs. A Múlt és Jövő az életnek nyitott kaput. Ez az élet is hordozza a halál egy mozzanatát, mert ehhez a magyar kultúrát fel kell adni. Nem úgy, mint az első, a kétszáz évvel ezelőtti akkulturizáció során a németet. Amikor azt meg is őrizve, a munkás otthonra találás reményében sajátították el a másikat. A magyar kultúrától a gyilkos halál fosztott meg. Izraelben ennek legalább van emléke és emlékező közössége – és talán egyszer még hasznosítói is akadnak…
Az összegző fejezet Kőbányai János Szétszálazás és újraszövés. A Múlt és Jövő, a Nyugat és a modern zsidó kultúra megteremtése című könyvéből, mely a napokban jelenik meg az Osiris Kiadónál.
