Négy férfi között állok. Nem olyan jó ez a szereposztás, mint ahogy hangzik. Egy kisgyerek, egy kamasz, egy felnőtt, aki épp áldozatára készül lecsapni, és egy másik felnőtt férfi, kiben az igazság olyan szálegyenesen áll, mint a K2, de ő most nem szólhat.
Ha egy férfi egy másik férfira rászól a játszótéren, verekedés lesz belőle. Egy nő szólalhat csak meg, csak egy nő, egy több mint nő, nem olyan, mint a többiek, összebújva a homokozóban, tudomást sem véve semmiről, mintha csak a gyerekeikre ügyelnének, szóval több mint nő, olyan nő, aki kevesebb mint férfi, mert nem fogják megverni – neki kell megszólalni. Szinte semmi sem történik, semmi rendkívüli. Állunk a játszótéren, a szomszéd grundról átrepül a focilabda. Ahányszor ott vagyunk, átrepül, pedig magas, de nem elég magas drótkerítés választja el a kettőt.
Napjában legalább tízszer repül át a labda. Nem, most nem én megyek és dobom vissza, a tekintetem fogva tartja azt, akivel beszélek, te se menj most, mondja a tekintetem, maradj velem, menjen végre más, most olyan fontos befejeznem ezt a mondatot, hiszen csak most találkoztunk itt, a játszótéren, ti jöttök az oviból, én meg munkából, és be szeretném fejezni ezt a mondatot, olyan fontos felfedezést kell megosztanom.
A focipályáról átvonaglik egy hosszú kamasz, morogja magában: Nem véletlen volt, szándékosan csináltam. – De még valahogy messze van a hang, nem ért oda a labdához. Viccnek szánja, de idétlen kamaszvicc, nincs humora. A labda a homokozóban landol, az ott játszadozó kisfiú hátra sem fordul. Odaért a kamasz a labdáért, a kisfiú apukája tesz a kamasz felé egy lépést, még egyet, hopp, már túl közel lépett, kezdek figyelni. Valahogy, talán mert állatokkal élek, vagy egy állat él bennem, gyorsan kiszúrom az agressziót, látom mindjárt a testet felfújni magát.
Mint a kutya, amikor borzolja a szőrét, hogy többnek látszódjon, vagy mint dülledő mellel, szétvetett karral, mintha görögdinnyéket vinne, a közhelyes amerikai színész. A férfi odaáll a langaléta kamasz orra elé, alacsonyabb nála, de hatalmasabbnak látszik, fojtott hangon – nem hallom ebből a távolból, de figyelem – sziszeg valamit. Aztán fokozatosan csavarja fel a hangot. A férfi gyereke a homokban sírni kezd. A kamasz eloldalog behúzott nyakkal, visszamegy a barátaihoz, lehet, hogy morog még valamit.
Vége a jelenetnek, gondolom, s folytatom a felfedezésem Szent Ágostonról, tegnap éjjel esett meg. Nehéz olvasnom, mesélem, olyan avítt az a szöveg, a fordítás, nem tudok közel férkőzni, de mégiscsak döbbenetes, ahogy leírja, hogy gyerekként bántják, verik.
S milyen erőnek kell lenni benne, benne, aki először mondja ki az „én”-t, hogy hitté szelídüljön benne az ütés.
Szelídül? Szelíd? Nem tudom, ezt csak úgy mondom, beleszeretek a szóba. Szelídnek lenni volna jó. Meg is zenésíthetném ezt. Szelídnek lenni volna. Z., akinek mindezt mesélem, szelíd, és akiben az igazság a K2, valami fontosat mond a püspökről, de széthullik a figyelmem, nem hallom meg a szavait.
Mert nem, nincs vége a jelenetnek amott. A gyerek sír a homokozóban, a férfi fogja magát, elindul a grundra. Úgy megy, úgy lép, úgy jár. Hú. Nagyot, hosszút, elszántat, lassút, ahogy a moziban a gyilkos lépked magabiztosan az áldozata felé. Vele kell maradnom. Figyelnem. A nő, a felesége, a gyermekének anyja, halkan szól, hogy hagyjad, de a gyerek egyre jobban sír. Hagyjad, mondja, mint aki tudja a folytatást.
Timár ezt a jelenetet sokszor próbáltátok, gondolom. Apa nekivetkőzik. Ordít. Üt. Az áldozatok árulkodóbbak, mint a bűnösök. A férfi tehát elhagyja a játszóteret, átmegy a grundra. Pedig úgy tűnt, megbeszélték már. Azaz megfélemlítette eléggé ezt a nyegle kamaszt meg azt a kis nyúlszájú fiút, régóta ismerjük, láttuk felnőni, a labda az egyetlen öröme, lila-fehérben jár mindig, kicsit ügyefogyott. Fogyatékos.
Szóval a férfi megérzi a vadszagot. Van itt egy potenciális áldozat. Egy gyerek.
A férfi átér a grundra, a fiúk játszanak, de mintha a grund távolabbi részén játszanának, hogy át ne csússzon a labda, nem kell közel lenni ehhez a helyhez, a test önkéntelenül tudja, hogyan óvja magát. A férfi átért, ledobja a kabátját a betonra. Az ember nem szokta csak úgy ledobni a kabátját. Figyelni kezdek, szólok Z.-nek, de hangosabban, mintha csak hozzá beszélnék, kicsit úgy, hogy lehessen másnak is hallani, de még nem vagyok benne egészen abban a jelenetben, ami ott folyik a grundon, de már testtel kifordulok feléjük, hogy lássák, lássa az a férfi, hogy nézem.
A tekintetem majd megállítja. Hát épp most mondtam, hogy szelídnek lenni volna jó – majd a tekintetem megállítja. A kamasz már ott áll előtte, odaordította magához, kabát a földön, testtel megint rámegy a gyerekre, és megint a fenyegetés. Z. azt mondja: Te szólj neki. Rögtön értem. Ha ő szól, verekedés lesz. Féltem Z.-t, akiben az igazság az égig ér, hát ez a szelíd ember ezért nem fog kihátrálni, ha verekedni akar az a másik. A rácshoz lépek, a drótkerítéshez, és megszólalok. Már látom, senki más nem fog.
A parizeres zsemlét eszegető gyermekem megáll, figyel. Nem jó, nem uralom hangom, és kétszer kell azt mondanom, hogy:
Csak nem akarsz megütni egy gyereket? Kétszer, hogy eljusson a tudatáig, neki szólnak. Egy nő szólt.
Hagyod abba rögtön? Most látom, milyen rémülten áll előtte a 190 centis vékonyka kamasz. A többi gyerek elhúzódik, a nők mögöttem közelebb lépnek egymáshoz, a szemem sarkából látom. A kamasz is megszólal, ő most azt hiszi, végül miattam lesz balhé, miattam fogja megütni őt az a férfi, mert én vagyok az olaj a tűzre, pedig nem olaj, hanem az olajág akarok lenni a galamb szájában. A kamasz pedig mondja, hogy:
Tessék hagyni, igaza van, szemtelen voltam. Ettől még dühösebb leszek, hogy volna már igaza, hogy emelhet kezet egy gyerekre, egy labdázó gyerekre, te szegény, önelnyomó, ezek szerint téged is vertek. Vernek. Nem hagyom abba, amíg ő nem hagyja abba. Nem fogsz te itt megütni egy gyereket, érzem magam mögött a K2-t, a saját gyerekem tekintetét,
nem vagyok egyedül, nagyon egyedül vagyok, mert ebben a jelenetben csak egy nőt lehet szerepeltetni, és mert itt ezt a szerepet senki sem akarja, egyetlen nő sem, pedig megy már az előadás. Egy nőt nem fog megütni. Remélem.
A gyermeknek, a mienknek, sokáig meséljük aztán, hogy mi történt, látod, hogy nem szabad verekedni az oviban, milyen butaság, és ha ütnek, inkább szólj Berta néninek. Hogy ezt a férfit most egy nő bírja le, alázza meg az ő fogalmai szerint, holott a nő nála semmi másra nem jó, mint halkan szólni, hogy ne csináld, aztán ő mégis csinálja, a gyermek rögtön sírni kezd, amikor apuka hangot emel, mert ott nincs vége a jelenetnek. Pedig úgy mondanám, ti összebújó nők, micsoda fegyver van a kezetekben, csatát lehet vele nyerni, olyan csatát, ököl nélkülit.
Végül ez a kopaszra nyírt, nem is túl testes alak odasziszeg nekünk valami rondát, amikor visszatér a homokozóba, én pedig hangosan válaszolok neki, most már középhangon, az arcom sem ég már úgy, nem izzadok. Barátom, ezt a csatát elvesztetted, gondolom, és enyém az utolsó szó, akármit dumálsz, és K2 is ott áll csendben, nem szólal meg, a gyermek visszatért a parizeres kenyérhez, aztán mondjuk, hogy akkor induljunk. És jönnek utánunk a kamaszok, a nyúlszájú kis fogyatékos meg a langaléta. Nem utánunk, csak épp akkor, amikor mi is elhagytuk a játszóteret:
Beparáztam attól az alaktól – mondja a hosszú. Ja, én is, mondom magamban. De azért van katarzis. Vagy hát. Megint nem az vagyok, akinek lenni készültem, a szelíd, mint a falevél.
