Louisianában született egy cukornádültetvényen, nyomorban nőtt fel, aztán abban is halt meg. Kihullottak a fogai, a végén már trombitálni sem tudott, aztán elvitte az agyvérzés. A kettő között azonban Joe Oliver volt a dzsessz királya.
King Oliver nem volt puhány. New Orleansban úgy kezdődött a zenekari próba, hogy elővette a stukkert, és megkérdezte: Mindenki itt van? Csak akkor tette le a fegyvert, amikor a muzsikusok jelezték, hogy készen állnak. Fél szemére megvakult egy verekedésben, rövid lábú, alacsony termetű, „húsos” férfi volt. Kinézetre marcona, beszédre durva, ám a szíve lágy is tudott lenni. Főleg, ha Louis Armstrongról volt szó, akit a fiaként szeretett, gyámolított, bevett a zenekarába, még az egyik kornétáját is nekiadta.
Armstrong mégis otthagyta, hát persze, hogy egy nő miatt. Nem „úgy” kell érteni, Lil Hardin King Oliver Creol Jazz Bandjében zongorázott, aztán hozzáment Armstronghoz, és rábeszélte, hogy lépjen ki mentora árnyékából. Az együtt töltött évek okán azonban Oliver a kapocs a New Orleans-i dixieland és az Armstrong által modern művészeti ággá emelt dzsessz között. A Creol Jazz Band felbomlása után King Oliver új zenekart alapított, Dixie Syncopators néven. Ott játszott a klarinétos Albert Nicholas is, aki fél évszázaddal később, 1975-ben közreműködött a Benkó Dixieland Band Fatty George című lemezén. Így az Erdős-szám mintájára Benkóék King Oliver-száma az előkelő 2.: játszottak olyan emberrel, aki játszott a Királlyal. A dzsessztörténet itt van körülöttünk...
Joe Olivernek a trombonos Kid Ory adta a Király becenevet. Eredetileg King is trombonon kezdte, később azonban kornétára, majd trombitára váltott. Rendkívüli erővel tudta fújni. Feljegyezték, hogy egyszer a másfél háztömbbel arrébb játszó konkurenciától is átcsábította a vendégeket: kiment a klub elé, az utcára szólózni, a tömeg pedig odasereglett. Féltékenyen őrizte szakmai titkait: nem konferálta fel a számok címét, a trükkösebb részeknél pedig zsebkendőt borított az ujjaira.
Az 1881-es (vagy 1886-os) születésű King Oliver lett a közös rögtönzésen alapuló New Orleans-i stílus legnagyszerűbb képviselője, az ottani szcéna koronázott királya. 1918-ban azonban a rendőrség lecsapott a Storyville negyedben lévő kupikra és bárokra. Az egyikben a komplett Creol Jazz Bandet is megbilincselték. Olivernek, aki pedig fekete és fehér közönségnek egyaránt tudott játszani, elege lett a déli rasszizmusból, Chicagóba tette át a székhelyét. Ott is világszám lett, s a Dixie Syncopators fokozatosan átváltott az egyéni rögtönzésen alapuló új stílusra. Szólistaként is remekelt, bluesos, nyers, ám tudatosan felépített rögtönzései a mai napig tananyagnak számítanak a fúvósok számára.
King Oliver's Creole Jazz Band (Loius Armstronggal): Dippermouth Blues (1923)
hirdetés
A gazdasági válság és a gyerekkorában megszeretett cukrozott vajas kenyér lett a veszte. Az előbbi miatt beszűkültek a lehetőségek, ami adódott, azt meg elpuskázta: New Yorkban például kevesellte a Cotton Club által kínált pénzt. A helyére szerződtetett fiatal Duke Ellington nevet csinált magának, miközben a Király hoppon maradt. Egyre rutintalanabb, alkalmi zenészekkel állt össze, szólóit is mind többször bízta másokra.
A 30-as évek közepére már csak a zenekarvezetést tartotta meg. Menedzserei becsapták, a bank, ahol a megtakarított pénzét tartotta, csődbe ment. Fokozatosan elhatalmasodott rajta a fogágybetegség. Elvesztette az összes fogát, ajka pedig úgy eltorzult, hogy már nem tudott trombitába fújni. Felesége elhagyta, utolsó zenekara a Georgia állambeli Savannah-ban oszlott fel, ő végleg ott is ragadt. Zálogba csapta utolsó trombitáját és fellépőöltönyeit. Armstrong és társai dobtak össze pénzt, hogy az egykori zenészfejedelem tisztességes ruhákban tudjon járni.
Dixie Syncopators: Wa Wa Wa (1926)
1938-ban egyedül, elfeledve, koldusként halt meg. Nővérének még koporsója New Yorkba szállítására is kölcsönt kellett felvennie. A Bronxban lévő Woodland temetőben amúgy remek kis zenekar jött össze: Joe Oliveren kívül ott nyugszik például Miles Davis, Coleman Hawkins, Max Roach, Lionel Hampton és Milt Jackson is.
A lemezfelvételek nem teljesen adják vissza King Oliver zenei jelentőségét. Már csak azért sem, mert legjobb, New Orleans-i korszakából alig őriznek valamit. Fellépéseiről legfeljebb írásos beszámolók alapján tudunk. Például azt, hogy ő hozta divatba a kornéta, majd a trombita hangját tompító-torzító segédeszközöket: üvegpohártól a vödörig mindent bevetett, a közönség sosem tudta, mivel fog előállni. WaWaWa című száma adta a nevét a mai napig használt wah-wah effektnek. Amikor fiatal rockgitárosok önfeledten nyomkodják digitális pedáljaikat, fogalmuk sincs róla, hogy Joseph Nathan Oliver fenséges lábnyomaiban lépkednek.
