1984-et írtunk a szocializmus korszakában, és csak utólag tudjuk: a rendszer repedéseit mutatta, egyenesen bukásának előszele volt, hogy a városligeti szánkódombon (azóta Királydomb, hogy jövőre mi lesz, abba most ne gondoljunk bele) elénekelhették-táncolhatták az első magyar rockoperát. (Presserék a Déry-regényre írt, és tíz évvel előbb bemutatott Képzelt riportját rockmusicalként tartották számon.)
Az már más kérdés, hogy ehhez akkor még szükség volt a párt támogatására. Illetve: ez már abban az időben is azt jelentette, hogy egy főnök szava kellett hozzá. A Népszabadságnak adott 2014-es nyilatkozatában Szörényi Levente ilyenként említette Maróthy Lászlót, a KISZ (ifjaknak: Kommunista Ifjúsági Szövetség) korábbi első titkárát, akkor már az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt) budapesti bizottságának vezetőjét: „Személyesen neki köszönhető, hogy az István, a királyt előadhattuk 1983-ban a Városligetben”.
Hozzá pedig nem volt nehéz eljutni, hiszen a Nemzeti Sportcsarnokban rendezett 1981-es Illés-koncertet szervező, és arról filmet is forgató Koltay Gábor a budapesti pártbizottság tagjaként tárgyalhatott vele. Koltay különben azóta is zseniális szervezőként-kijáróként ismert, a filmek megvalósításában annál kevesebb tehetséget bizonyított. Azt mondják, hogy a rockopera angliai bemutatásáról folyó tárgyalások egészen jól mentek addig, amíg a városligeti előadásról készült Koltay-filmet el nem küldték a brit producernek. Ő állítólag azt üzente a szerzőknek: „ez a rendező az ellenségetek”.
A városligeti produkció tüntetésszámba ment, húszperces ovációval a végén. A közönség egy része még a Himnuszt is megismételtette volna, olyan felszabadító volt, hogy egy nem állami vagy pártrendezvény befejezéseként eljátszották. A szegedi István viszont már csak egy nagy sikerű előadás volt. Úgyhogy Szörényiék bejelentkeztek a kultúrpápa Aczél Györgyhöz. „Hogy segítsen kőszínházba vinni a darabot – mesélte Szörényi lapunknak. – Egyébként egy héten belül kaptunk időpontot. Ezt azoknak a fideszes politikusoknak szoktam elmondani, akik hetekig, hónapokig váratják az embert, mindig új és új időpontokat adnak. Aztán meg lemondják. Ráadásul Aczél azt mondta: – Tudják, hogy én nem nagyon szeretem magukat, de a téma magyar és történelmi, a mű zseniális: a Nemzeti Színházban a helye! Majdnem becsúsztam a szék alá. Úgyhogy bekerült a Nemzetibe az István, az akkori főrendező, Kerényi Imre állította színpadra”.
Akkor különben még minden playbackről ment. Egy stúdióban felvették a lemezt, és a szereplők csak tátogtak a színpadon. Így „énekelhette” a Városligetben Pelsőczy László István szerepét Varga Miklós hangján. Szegeden sem tudták még megoldani az élő előadást, pedig akkor már Varga volt a király.
Ekkor a hatvanas évek közepén indult beatzenekarok – a nagy hármas: Illés, Omega, Metró – óriási ellenállást legyőzve már teljesen elfogadottak voltak. Szörényiék legnagyobb tette éppen ez volt, hogy a konszolidálni akaró István ellen lázadóknak olyan számokat írtak, amelyeket hitelesen csak keményrockénekesek adhattak elő. Így az „elnyomásból” a fényre léphettek a műfaj hazai képviselői: Varga Miklós és Nagy Feró mellett Vikidál Gyula és Deák Bill Gyula. Ez a művészi koncepció része volt, a zenei ellenpontozás miatt. Sokkal fontosabb kérdés volt nekik, mint hogy „családi vállalkozásban” intézzék az ügyet. A régi művésztárs és jó barát, Koncz Zsuzsa például nem kapott szerepet, még ha az opera alapját képező Ezredforduló című dráma írója az ő férje, Boldizsár Miklós volt is.
A Képmentő rovat 2007 márciusa óta jelenik meg a Nolon és a lapban. A képeket Rédei Ferenc válogatja a Népszabadság gazdag fotóarchívumából.
