A Chanson d'amournak csupán 1977-ig kellett várnia az újrafelfedezésre, akkor viszont annál is nagyobbat szólt, mint 1958-ban. Pedig annak idején a legkedveltebb wurlitzerlemezek közé tartozott Art és Dotty Todd, a night-clubokban fellépő házaspár előadásában. A New York-i Manhattan Transfer a brit lista első helyére katapultálta az amerikai lajstrom hajdani hatodik helyezettjét. Talán az ismételt siker is szerepet játszott abban, hogy Art harminc esztendővel túlélte a feldolgozást, és 93 évesen távozott közülünk (Dotty nyolcvanhét volt, amikor végleg elbúcsúzott).
 |
| Dotty és Art Todd |
Bobby Day 1990-ben, hatvanéves korában hunyt el, nótái azonban annak ellenére is fennmaradtak, hogy a szerző-énekest nem sokan ismerik. A Rockin' Robin 1959-ben és 1972-ben egyaránt a második helyig jutott Amerikában, másodszorra azonban már Michael Jackson tolmácsolásában. A texasi muzsikus további nagy sikert ért el az 1965 karácsonyán amerikai listavezető Over and Overrel. Hogy akkor miért tartják őt egyszámosnak? Mert az utóbbi dalt a Dave Clark Five nyomta, szerzőként pedig Robert James Byrdöt tüntette fel. Ez volt Day eredeti neve, de még a művésznevéről sem sokan hallottak, nemhogy az igaziról...
A zongorista Frankie Ford a saját nevén szerepelt, és énekelte el 1959-ben a Sea Cruise-t, a máig a leggyakrabban játszott rock and roll-nóták egyikét. A számot minősíti, hogy a dalt feldolgozta – többek között – a Beach Boys, Dion, John Fogerty, Glenn Frey, a Herman's Hermits, Cliff Richard, Shakin' Stevens, a Showaddywaddy, a Status Quo. Ha nekik megfelelt... A múlt év szeptemberében elhunyt Ford azonban nem tudta megismételni egyszeri sikerét, de az „egykével" sem keresett keveset, mert betársult egy louisianai lemezkiadóba. A korabeli riporterek pedig azzal is a köztudatban tartották a Sea Cruise-t, hogy a híres baseballjátékost így aposztrofálták: José „Won't you let me take you on a sea" Cruz...
A sporttal Joe Meek is összekapcsolható, hiszen az elektronikus hangzás tekintetében úttörőnek tekinthető szerző-producer néhány száz méternyire lakott az Arsenal futballcsapatának mai otthonától, az Emirates stadiontól. A Holloway Road borzasztó hely volt, mert az akkor harminchét esztendős Meek 1967 februárjában megölte ott előbb a házvezetőnőjét, majd önmagát. Öt évvel korábban azonban megalkotta kisebb zenei forradalmat kiváltó számát, az instrumentális Telstart, amelyet együttese, a Tornados vett lemezre 1962-ben. A dal úgy szárnyalt a szigetországi lista tetejére, ahogyan a műhold emelkedik fel...
Egy esztendővel később japán énekes vezette az amerikai Billboard magazin rangsorát, amelynek élén először jelent meg ázsiai előadó. A pionírt, akivel szintén szörnyűség történt – 1985-ben repülőszerencsétlenség áldozata lett –, eredetileg Hisasi Osimának, művésznevén Kyu Sakamotónak hívták. (Úgy látszik, nem volt mindegy.) A 13 millió példányban elkelt kislemezen pedig ezt a címet lehetett olvasni: Sukiyaki. Idehaza Toldy Mária ekképpen énekelte a dalt: „Mi az a Sukiyaki, mondja meg ezt valaki..."
Az egyszámosokkal, úgy tetszik, mindenütt baj van: az eredetileg ausztrál, de 1953 óta Angliában élő Rolf Harrist fél évszázaddal az után, hogy világsikerre vitte a Tie Me Kangaroo Down Sport című slágert, tizenkétrendbeli nemi erőszak és kiskorúak megrontása miatt öt év, kilenc hónapra ítélték. Ma nyolcvanhat esztendős, és még a börtönben ül... Van ideje hallgatni az eső ritmusát. Arról 1963-ban a Cascades együttes énekelt, s bár a San Diegó-i bandának több nagy dobása nem volt, a Rhythm of the Rain több mint nyolcvan országban került a listára. Egy felmérés szerint ez volt a kilencedik legtöbbet játszott szám a huszadik században.
A huszonegyedikben is tolják még rendesen...
