– A mellettünk lévő ház évek óta üres, Jani bácsi négy éve halt meg. A macskája még időnként visszajár, azt megetetjük, olyankor nyávog egyet, és behúzódik pár órára az öreg régi széke alá, a megszokott helyére, mintha azt várná, mikor vakargatja meg újra bütykös ujjaival a fejét. Reggelre már nincs ott, nem látjuk hónapokig. Odébb egy házzal megint üres, Miska bácsit öregotthonba vitték a gyerekek. Jobb is neki ott, legalább ránéz valaki, amíg ott élt, csak szomszédok mentek be hozzá olykor-olykor, hogy megnézzék, nem rántotta-e magára megint a forró vasalót. Szerette a rendet, de mert nem volt hozzájuk bevezetve az áram, még a régi, parázzsal működő vasalóval szuszakolta az ingeit. Annak meg van súlya rendesen, aki fogott már ilyet, az tudja, hogy egy nagyobb lendületnél az embert is magával suhintja a masina. Megyünk arrébb megint egy házzal, na ott még laknak, majdnem azt mondtam, hogy már ott is csak az öregek, de Józsi bátyám alig múlt hatvan, a felesége meg még annyi se. Téeszben dolgozott mind a kettő, jól bántak az állatokkal, hát otthon is tartottak két malacot meg néhány tyúkot. Egészen addig, míg egy reggel lába nem kélt az összes jószágnak. Jött a körzeti megbízott, ott állt a zokogó Erzsi néni, egy hónap múlva vágták volna le a disznót, amit hónapokig etetgetett, a megbízott meg azt mondta neki, ha jót akar magának, mostantól inkább a hentestől vegye meg a húst, és aznap főzze is meg, akkor biztosan az ő gyomrukban végzi, nem máséban.
Üres, üres, üres, már nem is tudom, kik laktak az utánuk következő három házban, olyan régen nem lakik bennük senki. A gyerekeknek szoktam mondani, hogy ne biciklizzenek arrafelé, mert egy könnyű szél úgy lefújja a meglazult cserepeket a tetőről, hogy az egyenesen a nyakunkban landol. Utána jön egy fiatal pár, nemrég költöztek ide a városból, most mindenféle hókuszpókusszal próbálják meg termőre fordítani a portát, katicabogarakat rendeltek a neten, amik majd megeszik a levéltetveket, a gilisztákat meg éjjelente elemlámpával kergetik, hogy aztán máshova tegyék át őket, ahol tovább porhanyósítják majd a talajt. Nem tudom, meddig bírják.
A következő ház a nagynénémé, vidám, erős asszony volt, olyan pillekönnyű túrós-tejfeles pitét soha senki nem csinált a környéken, mint ő. Holnap temetjük. Még tán ma is élne, ha lenne a faluban orvos, de hát ki jönne hozzánk, ahol lassan több lesz az üres ház, mint a teli – mondja. Aztán fogja az ásót megint, legörnyed, s folytatja tovább a munkát. Az ásás üteme mintha azt koppantaná minden alkalommal, miként koporsóra pereg a megszárad rög: szellemfalu, szellemfalu, szellemfalu.
