Valamit mégis el lehet érni.
- Annak is lehet némi jelentősége, hogy megpróbáljuk kialakítani a sokszorosan eltemetett értelmiségi szerepek ma érvényes megnyilvánulási lehetőségeit. Én ezt mindig magától értetődőnek tekintettem. Mindazonáltal nem érzek semmiféle kényszert, hogy bármilyen politikai ügyben hallassam a hangom. Akkor írok, ha a belső egyensúlyom megőrzéséhez szükséges, és aztán megvizsgálom, hogy az elkészült szövegnek rajtam kívül bárki láthatja-e a hasznát.
Ez szigorúnak hangzik, mint ahogy az esszék problémafelvetése is. Azt írja, hogy az egyik legnagyobb gond, hogy a nemzet feladta a közös teremtő képzelet képességét. Vagyis már elképzelni sem tudjuk a kiutat?
- Nem, ez a mondat nem a kiút keresésére, vagy a csapdák felismerésének képességére vonatkozik. Kiút, csapda – ez olyan nyelv, amely a pillanatnak szól. Azzal a hamis illúzióval kecsegtet, hogy a jelen a következő pillanatban nem válságként fog megmutatkozni, és aki beszél, megmondja, hogy ehhez ezt meg ezt kell tenni. Ez a másokat eszközként használó hatalom hamis nyelve.
Máris visszavonom. Mi volt akkor az eredeti jelentése?
- A modern időélmény lényege szerint a jelen mindig válságként mutatkozik meg, vagyis a változás, a megújulás kényszerét hordozza magában. A mondat inkább azt szeretné kifejezni, hogy a társadalom közössége a teremtő képzelet műve. Tehát nem a tények világában keresendő, és nem is a hagyományban, ahogyan a mai nacionalizmusok vélik, hanem az önmagunkon elvégzett munkában. Ebből következően lehetőségként az előttünk álló időben. Rajtunk múlik, hogy Magyarországon senkinek ne kelljen otthontalannak, kitaszítottnak éreznie magát. Ehhez szolgált, szolgálhatott volna támasztékul az alkotmány, amit elveszítettünk.
A hangsúly tehát inkább a közösségen van?
- A közösséget minden pillanatban újra kell teremteni. Magyarországon azonban a 20. század minden politikai rendszere, a Kádár-rendszer is annak a tudatát rombolta szisztematikusan, hogy felelősek vagyunk egymásért. Az 1989 utáni rezsimek ebben a tekintetben sem hoztak megújulást, sőt a Fidesz politizálásával újabb mélypontot értünk el a felelőtlenség cinizmusában. Így azonban a jövő zárva marad előttünk, és a jelen valóban sötét, emésztő krízisnek látszik. Nem kellene így lennie, és ez itt és most rajtunk múlik, akikben még maradt képzelőerő, és nem váltunk egészen képtelenné a cselekvésre.
Ebben a helyzetben mi lehet a kultúra szerepe?
- Ebben az összefüggésben a kultúra éppen azoknak a szociális képességeknek és tudásformáknak az összességét jelenti, amelyek ahhoz szükségesek, hogy valaki szabad és cselekvőképes maradjon ebben az országban, ahol egyik napról a másikra is nagyon nehéz élni. A kulturális szegénység legalább olyan tömeges, mint a gazdasági és a szociális. Együtt, egymást erősítve jelentik a bajt. Csakhogy a kulturális tőke felhalmozása mindkettőnél nehezebb munka, és eleve csak közösségi feladat lehet. A pusztulás viszont, ezt jól láttuk az előző két évtizedben, nagyon gyors lehet. Ezért is rettenetes vétek az a rombolás, amely ma az oktatás minden szintjén zajlik. Ha egyszer újra felelős vezetése lesz az országnak, e folyamat megfordításához mindenki részéről nagyon nagy állhatatosságra és bölcsességre lesz szükség.
Nincs olyan érzése, hogy a kultúra területén máris helyreállíthatatlan károk keletkeztek?
- A károk valóban óriásiak. Az oktatásban és számos más területen ma már a minimális hétköznapi működést is komolyan veszélyeztetik. Az oktatásban és a nevelésben okozott károk ráadásul nagyon hosszú ideig éreztetni fogják a hatásukat, mert amit valaki négy, hat vagy tíz évesen nem kapott meg, azt nem nagyon lehet pótolni, amit pedig elrontottak, azt csak nagy munkával lehet kijavítani. De nem hihetjük, hogy azelőtt, legyen szó bármilyen tetszőleges korábbi időpontról, minden rendben volt.
Akkor nincs értelme az elmúlt nyolc évet emlegetni?
- A magyar kulturális és oktatási intézményrendszer az elmúlt húsz évben nem volt képes jó válaszokat adni az országban zajló szociális folyamatokra és a bennünket körülvevő világ technológiai, tudásszerkezeti, szemléleti változásaira. A mainál sokkal tagoltabbá, hajlékonyabbá, alkalmazkodóképesebbé kellene tennünk a kultúra egész intézményrendszerét, nagy teret engedve a helyi változatoknak. A központi kormányzatnak a kereteket kellene biztosítania, fel kellene építenie a szakmai és mentális segítségnyújtás országos rendszerét, de a megvalósítást az egyes közösségekre kell bízni, hiszen náluk jobban senki nem tudhatja, hogy nekik mi a jó. A bizalmatlanság légkörében, ahol a hatalom mindent uralni akar, hatóságilag ellenőrizni, képtelenség dolgozni.
Mi oldhatná ezt fel?
- Bizalomra van szükség, uralás helyett támogatásra, hatósági ellenőrzés helyett konkrét segítségre. A jövőre vonatkozó minden értelmes elképzelés csakis a közoktatás tartalmi és módszertani megújításából indulhat ki, amit szerintem a közösségépítés keretei között kellene megvalósítani. És persze az sem mellékes, hogy a mainál sokkal-sokkal több pénzt kellene az oktatásra fordítanunk. Ma Magyarországon tíz gyerekből legalább négy már a születése pillanatában elveszíti a méltó emberi élet esélyeit, és a többi hatból legalább néggyel ugyanez történik a következő tíz év során. Ezzel nem lehet megbékülni. De attól tartok, az ilyen megfontolások mindaddig csak a jó szándék kinyilvánítását fogják jelenteni, amíg nem társulnak hozzájuk konkrét gondolatok arról, kikből és miként szerveződhet meg az a politikai erő, amely hatalomra jutva hátteret biztosíthat az értelmes munkához.
