galéria megtekintése

Repedezik az üvegplafon

0 komment


Palugyai István

Hatvan beszélgetés, hatvan női tudós, no meg a szerző, aki maga is kutató, Széchenyi-díjas vegyész, nem mellesleg feleség és édesanya. A találkozásokból kikerekedett történetek egy régi gondra, a tudományos elitbe jutó nők meglehetősen alacsony arányára hívják fel a figyelmet.

Larry Summers amerikai közgazdász, volt pénzügyminiszter a Harvard Egyetem elnökeként

2005-ben azt találta mondani, hogy a nők túlnyomó többsége adottságai miatt nem juthat fel a tudomány csúcsaira.

A beszéd keltette hatalmas botrány egy év múlva elsodorta, le kellett mondania az egyetem vezetéséről. Pedig Summers csak egy létező tényre hívta fel a figyelmet, magyarán arra, hogy jóval kevesebb a női professzor, dékán, rektor, netán Nobel-díjas, mint a férfi. Igaz, erre meglehetősen ostoba és elfogadhatatlan választ adott.

 

Kétségtelen, hogy Amerikában sem világosodott még meg minden férfi agya: idén az egyik jó nevű amerikai tudományos folyóirat, a PLOS ONE egyik lektora tett olyan ajánlást egy cikket beküldő két kutatónőnek, vegyenek maguk mellé egy vagy két férfit a kézirat „izmosítása” céljából.

Az ilyen bunkó macsók azonban Amerikában már nem ússzák meg szárazon: a Twitteren végigszáguldott hír óriási felháborodást váltott ki, mire a kiadó gyors bocsánatkérésre kényszerült, a lektort meg kirúgták.

Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Nők a tudományban – Határok nélkül címmel magyarul is megjelent Hargittai Magdolna roppant érdekes könyve, amely tavaly a tekintélyes Oxford University Press kiadásában New Yorkban már az olvasók elé került. A kötet több részben járja körül a négy földrész 17 országában dolgozó természettudományos kutatónők tapasztalatait, sorsukat, amelyekből a szerző segítségével mértéktartó, de egyértelmű következtetések vonhatók le.

A vegyész Hargittai Magdolnának  évtizedek óta hobbija  a tudós­portrék  készítése
A vegyész Hargittai Magdolnának évtizedek óta hobbija a tudós­portrék készítése
Forrás: mta.hu

Hargittai Magdolnáról tudni kell, hogy maga is vegyész, sőt akadémikus, aki férjével, a szintén vegyész Hargittai Istvánnal évtizedek óta a kutatás mellett roppant hasznos „hobbit” űz: interjúkat készítenek híres tudósokkal, amelyeket korábban Candid Science (Őszinte tudomány) címmel angolul, külföldön megjelent könyvsorozatban rendeztek kötetekbe. Ezekből azután magyarul is megjelent már válogatás, majd jó néhány értékes tudományos esszékötet, amelyekben utóbb már a házaspár Amerikában professzorkodó fia, Hargittai Balázs is közreműködött.

Épp e munka során döbbent rá a szerző, milyen kevés a női kutató a vezetői szinteken, s ez vezette a kötetben megjelent beszélgetésekre.

A könyvben négy részbe rendezte e különleges asszonyok (akikkel zömmel személyesen is találkozott) történeteit. Az elsőben tudós házaspárok szerepelnek, akik közül a Curie és a Cori házaspár együtt kapott Nobel-díjat, ám a hölgyek azért indulhattak el a kutatói pályán, mert a férjük már sikeres tudós volt, a közös munka azonban férjük számára is hasznosnak bizonyult. Több házaspár esetében a hölgy volt a sikeresebb: ilyen például a könyv címlapján Szent-Györgyi Alberttel együtt látható Banga Ilona, a magyar Nobel-díjas egykori munkatársa, aki nem fogadta el 1952-ben a Kossuth-díjat, amikor kiderült, férje és kutatótársa, Baló József nem kapta meg a kitüntetést. Még akkor is kitartott döntése mellett, amikor megfenyegették, ellenséges cselekedetként értékelik válaszát. 1955-ben végül együtt kapták meg közös eredményükért az elismerést.

Jellemző viszont, hogy Baló később akadémikus lett, míg feleségét a férfiak uralta szervezet nem választotta tagjai sorába. Ma is 7 százalék körül van a női akadémikusok aránya.

A házaspárok többségénél azonban egyértelműen a férj volt a sikeresebb, sőt korábban egy roppant ásatag amerikai törvény miatt a feleségnek sokszor ingyen kellett dolgoznia, mert ugyanazon az egyetemen nem kaphattak mindketten állást.

A kötet második részében a csúcson lévő tudósnők sorjáznak. Nobel-díjasok (eddig csak 16 hölgy kapott természettudományi és egy közgazdasági Nobelt) és magas vezetői posztok birtokosai. Sorsukból sok hasonlóság olvasható ki. Ezután egy-egy orosz, indiai és török tudósnő története következik, és ezek valóban meglehetősen jellemző képet festenek hazájuk helyzetéről. A vezető állásban lévő – jellemzően egyetemek, kutatóintézetek irányítóivá emelkedett – női tudósok külön fejezetben bizonyítják, a tudománynak is hasznos, ha tehetséges, kutatói gyakorlattal rendelkező nők kezébe kerül az ilyen intézmények irányítása.

A pozitív példák azonban ma még kivételek,

2012-ben például az Európai Unió felsőoktatásában 15,5 százalék volt a nők aránya, de a doktori képzést nyújtó egyetemeken csak tíz százalék.

Hargittai Magdolna könyve – ahogy saját élete is – a siker modelljéről szól. A példákból szociológiai eszmefuttatás nélkül is levonhatók a tanulságok. A nők fölött a tudomány csúcsaira jutást lezáró „üvegplafon” lassan, de biztosan repedezik. A diszkrimináció azonban nehezen tűnik el: sok helyen még mindig kisebb a nők fizetése, kevesebb lehetőséget kapnak, később léptetik elő őket. A legnagyobb dilemma kétségkívül a család és a munka között feszül, hiszen a tudományos sikerhez megszállottság kell, s két dolgot nehezen lehet egyszerre ugyanolyan szinten végezni. A kötet egyik legnagyobb erénye, hogy megmutatja ennek lehetséges módjait is. A női tudósok harcai és győzelmei előtti tisztelgést a szerző azzal zárja: reméli, néhány évtized múlva nem kell külön könyvet írni a kutatónőkről. Úgy legyen!

Hargittai Magdolna: Nők a tudományban – Határok nélkül. Akadémiai Kiadó, 2015. 412 oldal, 4200 forint

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető