– Nem szeretem az üres felületeket – meséli. – Rengeteg állatot jelenítek meg a képeimen. A szépségük vonz. Ezeket általában Kecskeméten, az alkotóházban rajzolom, ahol szőni úgysem lehet, de mellette van az állatkert, és ott legalább tudok rajzolni meg barátkozni az állatokkal. Imádom például az ezüstfácánt. Minden kicsi tolla körülkontúrozva, piros a feje, csodálatos.
A munkáihoz régi fonalakat használ. Van köztük százéves is. A fél nyugdíját molyirtóra költi. Talán az egyetlen állat, amit nem szeret, a moly.
|
| Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság |
Az idén 85 éves Rónai Éva ül a szövőszék előtt, és süteményesvillával tömöríti a befűzött szálakat. Mi készül most? – Azt sohasem mondom meg menet közben – tiltakozik a válaszadás ellen. – Egy állathajó, de többet nem árulok el. És még muzsika is lesz rajta, mert az a legnagyobb szenvedélyem. A klasszikus zene. Egész nap hallgatom szövés közben a Bartók rádiót, apám is imádta a muzsikát.
A családtagokra terelődik a szó, akiket kárpitjain is felismerhetünk. Bea lánya szobrász-restaurátor, férjével Franciaországban él. Nekik köszönhet Rónai Éva egy afrikai látogatást (lányáék egy évig Togóban éltek). Ennek is van lenyomata az életműben, a Ca va? című kárpit. Mitikusnak tűnő bárkaút az óceánon, kismajommal a csónak végében. Van emlékük a franciaországi látogatásoknak is, a Magyarok bejövetele: de itt már piros Citroën-kacsával és faros Ikarusszal kalandoztak. Az első unokát elefántháton bevonuló, bongyor Buddhaként jelenítette meg. Azóta már három van, ők cipelik azt a gekkót is. Az ősapát. Fia Roskó Gábor, az ismert festő, aki bicikliket gyűjt. Ezért a Twin Peak című kép figurái piros biciklin ülnek.
|
Mentsük meg ősapát, 2014
Kerekes Zoltán / Népszabadság |
Megszőni csak pozitív dolgokat szabad – mondja nyolc évtized tapasztalatával, miután elmesélte, hogyan tépte le a tetőt a vihar a Péterfi utcai padlásműterméről, a Teleki téren viszont tűz ütött ki a műtermében, ráadásul egyik szomszédja a lichthófon átmászva, hónapokon át fosztogatta.
A pozitív szövés a hetvenes évek óta tart, amikor az absztrakt kísérletek után egyszer csak megszőtte Velázquez Don Carlosának figurájában a fia portréját. Mestere, Eigel István megrettent: ezt komolyan gondolod? – Komolyan gondoltam, egyszerűen azért, mert szívesebben szőttem az édes fiam lábát.
