Életének nyolcvanötödik évében manhattani otthonában tüdőrákban elhunyt Edgar Lawrence Doctorow, a nagy amerikai író, a Ragtime című regény alkotója.
Irigykedtem persze.
Mert ott élt, ahol a regénye is játszódott. Csak más időben, de közel ahhoz az időhöz, amit még mondatokkal be lehet fogni.
New Yorkban született, és abban New Rochelle-ben élt, abban az 1906-ban épült házban, amelynek másába a Ragtime elején beköltöznek a szereplők.
Talán túl hamar olvastam azt a regényt. Nem tetszett, innen tudom, hogy jó lehetett. Akkoriban még a nagy ívűekhez voltam szokva, pikareszk, Dumas és Verne, Stendhal meg Hugo. Ezekhez meg nehezen illettek a kattogó mondatok, a kissé széttartó regényszerkezet. A felvillanó és gyorsan tovatűnő képek, epizódok. A töredezettség izgalmas ritmusa. De azért odavoltam ez ilyen mondatokért: „A szex és a halál Amerika-szerte alig volt megkülönböztethető”.
A múlt század első két évtizedét írta meg zseniálisan, tényszerű fikcióként, és ebből forgatott Milos Forman remek adaptációt, a nyolcvanas években. Én meg nem szerettem, mert akkor még úgy akartam látni a világot, mint Monte Cristo vagy Nemo kapitány. Nem érdekelt az utolsó békeidők zűrzavara, az ártatlanság elvesztése, még magam sem akartam elveszíteni az ártatlanságomat.
 |
| E. L. Doctorow 2008 augusztusában Mark Sobzcak / Wikipedia |
Aztán A nagy menetet olvastam tőle, ami akkor tetszett, pedig éreztem, hogy közepes mű. Nehéz az írók sorsa. Mert az olvasókra bízza magát.
Most már végképp.
Épp a minap gondoltam rá, hogy újra kellene olvasni a Ragtime-ot, hogy nekünk még dolgunk lenne egymással, és azon töprengtem, hogy vajon él-e még Doctorow, vagy csak elkerülte a figyelmemet a halála. De hát írókkal és művekkel szemben ez igazán felesleges kérdés, amíg valaki felüti a könyvet, belebújik a lapok szabdalta világba, addig minden él, minden élő marad.
És akkor ma reggel jön a hír, hogy vége, hogy tényleg elment. Megint egy ismeretlen ismerőssel kevesebb.
Magyarul nyolc regénye és két elbeszéléskötete jelent meg, vagyis elvileg a hazai olvasónak ismernie kellene. Valahogy mégsem tudott olyan kultikussá válni, mint mostanság Franzen vagy kicsit korábban Easton Ellis. És nem kezelték úgy, mint az örök Nobel-várományost, Philip Rothot, vagy a nyolcvanas, kilencvenes években szintén népszerű Updike-ot. Kicsit mögéjük húzódva élt, egyre jobban távolodva régi sikereitől, a Ragtime-tól és a Világkiállítástól. Talán az is volt a baj, hogy az utolsó regényei már nem okoztak akkora felfordulást, márpedig a világ a zajos sikerekre rendezkedik be, ami ettől elmarad, végleg lemarad.
Így aztán itt van most újra, súlyos apropóként, és jó lenne megint közelebb édesgetni magunkhoz. Beszélni róla, olvasni. Ledolgozni a kényelmet, a feledést, a nemodafigyelést.
A klasszikusokkal törődni kell, mert különben csak a polc hajlik meg alattuk, mindhiába. És most eggyel több van ott is. Nagyobb a súly rajtunk, és kevesebb rajta. Úgy gondolok rá, ahogy Houdini gépe emelkedik a levegőbe, és a sok erőfeszítés után végre megpillantja a távolban a középkori Hamburg kontúrját. A regénybe foglalt csodát.
