A közös pénz és a központi bank jó és fontos lépés volt, de az elmúlt öt év válságai és ellentmondásos hatású válságkezelési technikái jól mutatják, hogy a valutaunió érdemben összehangolt költségvetési politika nélkül nehezen tartható fenn. Az Európai Bizottságnak a tagállami költségvetések felett gyakorolt kontrollja már nem elég, tovább kell lépni a fiskális unió, a közös adó- és költségvetési politika felé. Központi újraelosztással enyhíthetők a tagállamok és régiók közötti gazdasági különbségek, ahogy ez a szövetségi államokban meg is valósul. Az EU azonban erre a központi újraelosztás elenyésző mértéke miatt nem képes: míg Németországban a GDP 44, az USA-ban 39, Oroszországban 36, Svájcban pedig 32 százalékát vonják be a központi újraelosztásba, addig az EU központi költségvetése a tagállamok összesített GDP-jének csupán 1 százaléka lesz 2014 és 2020 között.
A közös adó- és költségvetési politikához azt megalkotni, végrehajtani és demokratikusan ellenőrizni képes intézményrendszerre van szükség. Az európai történelem egyik legjelentősebb demokratikus vívmánya volt a parlamenteknek –akár az uralkodóval szemben is gyakorolható – költségvetési jogosítványa. Ma sem képzelhető el, hogy a közös adóeurók begyűjtéséről és elosztásáról ne a nép választott képviselői döntsenek. Tehát: a fiskális unió feltételezi a politikai uniót. Ez az unió mai szerveiből már könnyen létrehozható. A ma működő rendszert (a nép által választott Európai Parlament és a tagállami kormányokat képviselő Tanács közös döntéshozatalát) egyszerűen fel lehetne cserélni egy kétkamarás európai törvényhozó gyűléssel. A német szövetségi törvényhozás mintájára közvetlenül választott uniós képviselőház és a tagállamokat reprezentáló második kamara alkotná meg és ellenőrizné az EU költségvetését, az Európai Bizottság pedig igazi európai kormányként működhetne. Ehhez „csupán” politikai akaratra van szükség, az átalakítás technikai feltételei adottak. Mindez nem más, mint a DK által régóta szorgalmazott Európai Egyesült Államok.
A föderális Európa megoldást jelentene arra a problémára is, amelyet Mark Eyskens korábbi belga külügyminiszter így foglalt össze: „az EU gazdasági óriás, politikai törpe és katonai kukac”. Az EU a maga évi 18,526,5 milliárd dolláros GDP-jével a világ legnagyobb gazdasága (erősebb mint az USA), de nincs közös hadserege, érdemi közös külpolitikája, közös képviselete az ENSZ-ben, a WTO-ban, az IMF-ben. Minthogy az EU-ban, az USA-val ellentétben, nincs közös fiskális politika és igazán közös munkaerőpiac sincs, a gazdasági terhek sokkal egyenlőtlenebbül oszlanak meg a tagállamok között. (A német munkanélküliség 6,4 százalék, a görög 26.) A 2008-as válság az Egyesült Államokban két év alatt véget ért, míg az EU-ban máig tart, holott fi skális mutatóit tekintve az utóbbi lényegesen jobban áll: 2011-ben az eurózóna átlagos államadóssági szintje 90 százalék, deficitje 6 százalék volt, az USA-ban ezek a számok 125, illetve 10 százalék.
„De mi lesz a nemzeti szuverenitással?!” – jajdulhatnak fel a nemzetállami nosztalgiák múltba révedő hívei. Nos, az egyre növekvő mértékű kölcsönös függőség, a globalizáció mai szintje az államok cselekvési lehetőségeit oly szűkre szabja, hogy nyugodtan kijelenthetjük: a nemzeti szuverenitás a XXI. századra amúgy is megszűnt létezni. A szó eredeti értelmében ma az unió egyetlen állama sem szuverén. A közös európai intézmények a nemzetek akaratából (nálunk például népszavazással megerősítve) oly mértékben korlátozzák a szuverenitást, hogy még a legnagyobb tagállamok, Németország, Franciaország sem tekinthetőek hagyományos értelemben véve szuverénnek. De ez nem is baj. A nemzetek szuverenitása a XIX. század nagy vívmánya volt, mára ezt felváltotta a nemzetek együttműködésének eszménye. Korunk egyetlen igazán szuverén országa a magát minden nemzetközi kapcsolattól függetlenítő Észak-Korea – a szuverenitás hívei szívesen élnének ott.
A kínai írásban a „válság” szó két jelből: a „veszélyéből” és az „esélyéből” tevődik össze, tükrözve azt a bölcsességet, hogy a válság mindig lehetőséget is jelent. Az unió története során az integráció elmélyítésének katalizátorai mindig a válságok voltak. 1965-ben a De Gaulle-féle „üres székek politikájának” a nemzetek fölötti intézmények hatáskörét kibővítő kompromisszum vetett véget. A hetvenes évek két nagy világválsága, a dollár- és az olajválság eredményeként kibővült az Európai Közösség beavatkozási lehetősége, létrejött az Európai Monetáris Rendszer és áttértek az Európai Parlament közvetlen megválasztására. A közös belső piac létrehozásának kudarca inspirálta az egységes európai okmány létrejöttét és ez vezetett el az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződéshez is. Az európai alkotmány 2005-ös kudarca nyomán jött létre az unió intézményrendszerét megújító lisszaboni szerződés. A 2009-es pénzügyi világválság vezetett el a bankunió, az egységes bankfelügyeleti mechanizmus 2012-es létrehozásához.
A most lezajlott görög dráma is lehetőség: ha összeszedjük politikai bátorságunkat, akkor elvezethet a föderatív Európához. Ahogy Lord Cockfield már harminc esztendeje rámutatott: ez „csupán” politikai akarat kérdése.
A szerző a Demokratikus Koalíció ügyvezető alelnöke, EP-képviselő
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
