Gitározni
Nashville-be mentem, ahol egy akkor épülő emeletes házban éltem. A padlót még nem tették le, és tető még nem volt, úgyhogy a szabad ég alatt kellett aludnunk.
Vasárnap délutánonként bementünk a belvárosba a faji zavargásokat nézni. (…) Piknikkosarakat vittünk magunkkal, mert az éttermekben nem szolgáltak ki minket. Egy csapat állt az utca egyik oldalán, egy másik pedig az utca másik oldalán. Üvöltöztek egymással, szidták egymás anyját, és olykor-olykor valakit megkéseltek. (…) Ha valamelyik vasárnap jó filmet adtak a városban, akkor nem volt faji zavargás.
Gyerekkoromban volt egy olyan célom, hogy elég bátor legyek ahhoz, hogy bemenjek egy „fehér” étterembe, és rendeljek egy „fehér” steaket úgy, hogy közben ne féljek attól, hogy pofán vágnak. De később már nem foglalkoztam ezzel. Fontosabb dolgaim is voltak – például gitározni.
Mocskos zene
Sokan gondolják, hogy amit a gitárral művelek, az közönséges. Esetleg szexi, de melyik zene nem az, amelyiknek olyan lüktetése van, mint a miénknek? A zene annyira személyes kifejezési mód, hogy elkerülhetetlenül sugárzik belőle a szex. Mi a baj ezzel? Ez annyira szégyenletes dolog? Szégyenletesebb, mint a tévében és az újságokban megjelenő erotikus reklámok? A világ a szex körül forog. A zene az emberi érzelmeket tükrözi, és ha valaki azt mondja nekem, hogy szexnél van emberibb dolog, akkor az valószínűleg hülyének néz. Azok, akik azt gondolják, hogy mocskosak vagyunk, ugyanazok az emberek, akik nem akarják megengedni, hogy Joan Baez énekelje háborúellenes dalait.
Úgy játszom, és úgy mozgok, ahogy kedvem tartja. Ez nem szerep, hanem egy létállapot. A zeném, a hangszerem, a hangzásom, a testem mind együttműködik az elmémmel. A zene olyan hatással van rám, mint amikor valaki egy másik ember spanglijának a füstjétől tép be úgy, hogy ő nem szívott bele a jointba.
Összetörni
A gitártörős mutatvány véletlenül kezdődött. Koppenhágában lerántottak a színpadról, pedig minden jól ment. Visszadobtam a gitáromat a színpadra, aztán felugrottam érte. Amikor felvettem, láttam, hogy középen eltört. Nagyon berágtam, és darabokra törtem.
A közönség teljesen megőrült – mintha rátaláltam volna az „elveszett akkordra”. Ezután, amikor jelen volt a sajtó, vagy csak elkapott ez az érzés, mindig összetörtem a gitárom. De nem csak a show kedvéért. És azt sem tudom elmagyarázni, milyen ez az érzés. Olyan ez, mint amikor az ember el akarja ereszteni magát, és olyat művelni, amit nem szeretne, ha a szülei látnák.
Nem vagyok erőszakos ember, de sokan ezt gondolják rólam azért, mert összetöröm a gitárom. (…) Csak akkor csinálom, ha úgy tartja kedvem. (…) Néha rosszul játszunk. Ha ilyenkor törünk össze valamit, azért van, mert az adott hangszer, amit egyébként nagyon szeretünk, aznap este egyszerűen nem működik. Nem azt csinálja, amit kéne, úgyhogy el akarod pusztítani.
NULLÁRÓL INDULVA
Sietek kijelenteni: a könyv jó. Nyilván elfogult vagyok, a valaha volt legjobb szám szerintem a Hendrix átlényegítette All Along the Watchtower – hiába csak 47. a Rolling Stone Magazin ötszázas listáján –, és a hetvenes évek elején néhányszor Nyugatra jutva, mindig Hendrix- és Rolling Stones-lemezeket kurkásztam ki a nagyvárosi bolhapiacokon és használtlemez-boltokban (meg egyszer Emerson, Lake and Palmert). De a Rolling- (meg Beatles-, Eric Clapton-) könyvek mind csalódást okoztak.
Fogalmam sincs, mennyire igaz, hogy a gitáros „saját szavait” olvashatja az olvasó a kötetben, de a szerzőknek sikerült úgy elkapniuk annak a kornak a hangulatát, ahogy eddig csak Pattie Smith Kölykökje tudta megtenni. A fenti idézetek alapján, az olvasó is ellenőrizheti, igazam van-e. Mindenesetre állítom, nem mazsoláztam ki a legjobb részeket, az egész könyv ilyen.
