Káromkodott, mint a kocsis, ezért először Matróznak becézték. Veszekedős is volt, így lett Pimasz (Sassy). Mire beérett, rájöttek, hogy Isteni Lény (The Divine One). De a legfontosabb: Sarah Vaughané volt a dzsessztörténet legjobb hangja.
1924. március 27-én született, ma lenne 91 éves. Ella Fitzgerald koncertje előtt énekelt először pénzért a Harlem legfontosabb helyén, az Apollóban. Tizenkilenc éves volt, és úgy kapta az állást, hogy megnyerte a koncertterem akkoriban rendszeres tehetségkutató versenyeinek egyikét, amivel egyhetes szereplési lehetőség járt.
Negyvenhat esztendővel később az utolsó stúdiófelvételén pedig Ella Fitzgeralddal énekelt lemezre egy scat duettet – néhány hónappal később elvitte a tüdőrák. Egész életében őt tartották Ella legnagyobb vetélytársának a dzsesszéneklés koronájáért, de ők fütyültek rá, és egymást kölcsönösen tisztelő barátok maradtak.
Sarah Vaughan néha nagyon komisz tudott lenni, ám Fitzgeralddal megértették egymást: két éjfekete, a külseje miatt eleinte komoly hátránnyal küszködő őstehetség, aki minden előítéletre rácáfolva a művészet legmagasabb szféráiba jutott, és a rabszolgák blueszenéjéből kifejlődött dzsesszt magával vitte a koncerttermekbe, sőt a Fehér Ház fogadásaira.
A zenészek számíthattak rá, de folyton balhézott Sarah Vaughan William P. Gottlieb / Wikipedia
New Jersey-ben élt a szüleivel, de be-beszökdösött New Yorkba a barátnőjével. Az Apollóba is Doris Robinson zongorakísérőjeként került. A decens második hely után gondolt egyet, és legközelebb visszament énekelni. Megnyerte a tízdolláros fődíjat, de a fellépési lehetőségre várnia kellett – túl sötét volt a bőre az akkori ízléshez.
Viszont parádés hangja és abszolút hallása volt, a New Yorkkal szemben, a Hudson folyó túloldalán lévő Newarkban az Új Sion-hegyi Baptista Templom kórusában edződött. Apja asztalos – közben gitáros-zongorista –, anyja mosónő és a kórus egyik alapembere.
hirdetés
A kis Sarah hétéves korától klasszikus zenei képzést kapott. Művészeti gimnáziumba járt, de a harmadik évben kimaradt: túl sokat kalandozott a New York-i éjszakában, és különben is, nyilvánvalóvá vált, hogy nem középiskolás fokon énekel.
Remekül zongorázott, úgyhogy amikor 1943-ban, az Apollo-beli hét során Earl Hines felvette a zenekarába, kezdetben a billentyűk mellett ült. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy a zenészszakszervezet szabályzata engedékenyebb volt, mint az énekeseket is tömörítő varietéművészeké. Amikor Hines remek, bariton hangú énekese, Billy Eckstine új zenekart alapított, nemcsak a következő évtizedek kulcsembereit, Dizzy Gillespie-t és Charlie Parkert vitte el Hinestól, hanem a szende húszéves lányt is, aki mellesleg olyan csúnyán beszélt, hogy az bármelyik matrózkocsmának a becsületére vált volna.
Hangjánál csak az akarata volt erősebb – így lett belőle „Sassy”. Istentelen jeleneteket tudott rendezni, ha valamit nem tetszett neki, ugyanakkor a zenésztársak imádták, mert igazi profinak bizonyult, mindig lehetett rá számítani.
1945-ben kezdett szólókarrierbe a híres 52. utcában, a következő évben a Café Society koncertjei idején jött össze George Treadwell trombitással, aki az első férje és menedzsere lett. Treadwell sokat segített neki, ám amikor 1958-ban elváltak, az addigra már nagyon híres énekesnő tekintélyes keresetéből összesen 16 ezer dollár maradt – azt legalább testvériesen elfelezték.
hirdetés
Lett még két-három másik férj-menedzsere, volt, amelyikkel még rosszabbul járt, mert amikor attól vált el, az adósságai miatt még a házukat is elárverezték. De mindennél fontosabb, hogy ez az akaratos nő a dzsesszben és a popzenében is mindent elért, amit el lehetett – meg egy kicsivel többet.
A zenekritikusok szigorú emberek. Ha valakiről mindegyik csak áradozni tud, ott valami rendkívüli történik. Vaughan esetében egyöntetűen állították, hogy operaénekesi hanggal volt megáldva. Ha az operai iskolázottság hiányzott is, hangjának terjedelme és meleg gazdagsága alapján a Metropolitan színpadán is megállta volna a helyét.
Volt, aki azt írta róla, hogy ilyen hang akár több nemzedékben is csak egy, ha akad. Frank Sinatra egyszer azt nyilatkozta, Sassy annyira jó, hogy valahányszor hallgatja, legszívesebben felvágná az ereit egy csorba pengével. Pályája kései szakaszában a koncerteken általában a Stephen Sondheim által írt Send in the clowns című dalon mutatta meg, mit tud.
Virtuóz volt, szeszélyes és zseniális. Bábáskodott a bebop születésénél, adott ki lemezt Beatles-számokkal, szórakoztatott könnyed dolgokkal Las Vegasban, Martinique szigetén egy privát partin egyszerre csavarta az ujja köré Giscard d’Estaing francia és Gerald Ford amerikai elnököt, de nem érdemes skatulyákat keresni neki, mert még hozzánk vág valamit a túlvilágról. Az Isteni Lény, ahogy élete utolsó évtizedeiben kezdték emlegetni, 1990-es távozása óta várja, mikor, kiben születhet újjá.
