Aztán tovább forgatva a kockán eljutott a hagyományos valóságkép teljes széteséséig, és 1906-1907 táján megérkezett a kubizmushoz. Természetesen az irányzat nyitódarabja, az Avignoni kisasszonyok nincs itt, de néhány hozzá készült vázlat igen. A kubista korszak kapcsán bemutatott művek talán legfontosabb darabja, a moderneket pártoló Ambroise Vollard műkereskedő arcképe, amelyet nem a párizsi Musée National Picasso adott kölcsön, mint a tárgyak háromnegyedét, hanem a moszkvai Puskin Múzeum. Ez az egyik olyan kölcsönzés, amely nagyon fontos képpel egészíti ki a párizsi anyagot.
Nincs hely ebben a cikkben végigvinni a bűvös kocka metaforát Picasso pályájának minden fordulatán, de tény az, hogy jó néhányszor visszatért a nagy szétforgatások után új és új tapasztalatokkal a klasszikus formákhoz. Érdekes, hogy ezek a klasszikus periódusok a háborúk után következtek be. Először az első világháború után, a húszas évek elején, amely periódus az orosz balett-táncosnővel, Olgával való kapcsolatára esik és tárgya is gyakran ő. A tárlaton bemutatott Olga szőrmegallérral című festményről röntgenfelvételek kimutatták, hogy alatta egy kubista portré rejlik, ami azt látszik igazolni, hogy a kubista újításokat felhasználta neoklasszicista képein.
A következő klasszikusabb periódus közvetlenül a második világháború után jelentkezett egy másik szerelem, Francoise Gilot és a béke igézetében. Mindenki ismeri az 1948-ban rajzolt békegalambot, melyet itt most nem látunk, de néhány galambszelídségű, tiszta, finom grafikát Francoise-ról igen.
És e két klasszicizáló időszak között ott volt a húszas évek közepétől a második világháborúig a szürrealista Picasso. Aki persze nem volt igazi szürrealista, de kölcsönösen fölszabadító erővel hatottak egymásra, ő és a szürreál. Ez az új stílus a „pszichoanalízis narratívája, a tudattalan nyelve" volt, amely „felidézte az ősi időket, a személyes és kollektív mítoszokat", írja a kiállítás egyik tablója. És ezt illusztrálja egyebek mellett az 1925-ből való, szinte a törzsi művészet vad vizualitásával formált Csók című kép. Valamint azok a formabontó festmények és szobrok, amelyeket egy új szerelem, Maria-Thérèse vonzalmában alkotott, főként a harmincas évek elején. Például egy hatalmas, életerőtől dudorodó bronzbálvány, melynek formái visszaidéződnek a Nő vörös fotelben című festményen, ahol nem emberei alakot ábrázol, hanem gömbölyű érzeteket. Mintha simogatásokból rakott volna össze egy aktot. Ugyanebből a korszakból való a tárlat talán legszebb képe, Az olvasmány, a világhírű Álom című festmény társdarabja. A szürrealizmus eszközeivel idéződik meg a háború is, például a Guernicával majdnem egy időben készült Síró nő című festményén.
Picasso kezében művészetté vált bármilyen tárgy. Néhány csavarintással kis szobrot csinált egy darab drótból, vagy talált lomokból. Pár karcolással műtárgyat készített egy cserépdarabból, vagy firkálva egy eltépett újságlapból. Mindezekre több példát is látunk a tárlaton. Nagy hatással voltak rá nemcsak az afrikai bennszülött alkotások, de a graffittik és a gyerekrajzok is. A művészet tanulatlan, ösztönös megnyilvánulásai.
Pályája végén Picasso szinte karneváli életörömmel alkotott. Hatalmas, színpompás figurákat, jelmezbe öltözött alakokat, a rajzolás gyermeki jókedvével és szabadságával. Egyszer egy újságírónak azt mondta, hogy tizennégy évesen már úgy festett mint Raffaello, de egész pályája arról szólt, hogy mindezt miként felejtse el. Viccnek hangzott, de nem volt az. Pontosan ezt mutatja be száz alkotáson át, Emilie Bovuard és Tóth Ferenc művészettörténész rendezésében a gazdag és szépen kivitelezett budapesti tárlat.
(A kiállítás a Nemzeti Galéria A épületében július 31-ig látható.)
