Jellemző a brazil könnyelműségre, hogy a Pelé-korszakban, azaz az első három világbajnoki cím elnyerése idején teljességgel ismeretlen játékosokat is elküldtek a Copákra. Az 1963-as vetélkedőn például ez a csapat kapott ki 5-4-re Bolíviától: Silas – Jorge, Claudio Danni, Procopio, Geraldino – Ilton Vaccari, Marco Antonio – Almir, Tiao Macalé, Flavio, Oswaldo. Melyik név mond valamit a kedves olvasónak? Az igazi válogatottban csak Claudio Danni szerepelt a következő két mérkőzésen az argentinok ellen (2-3, 5-2). A többieket jól ismerik Gilmartól Djalma Santoson, Maurón, Amarildón, Pepén át Pelé királyig.
|
Ilyen szóló a Copán nem lesz
Sebastiao Moreira / MTI/EPA |
Neymar kiválásával Brazília megint zárójelbe tette a Copát, ám nagy kérdés, miért favorizálja ennyire az olimpiai futballtornát. Az egyetlen válasz csak az lehet: azért, mert a nyári játékokat Brazíliában rendezik.
Na és? – tehető hozzá azonnal.
Az ötkarikás vetélkedőnek a futballban semmiféle presztízse nincs. Az egész olimpiai labdarúgó-történet hátulütője, hogy a sportágak sportágában kizárólag amatőröket engedtek szerepelni a játékokon, így még akkor sem érhetett a világbajnokság közelébe a viadal, ha éppenséggel a földkerekség akkori legjobb csapata lett az első. Mint Uruguay 1924-ben és 1928-ban, vagy mint Magyarország 1952-ben. (Bár Uruguay 1930-ban vb-aranyérmet szerzett, Magyarország 1954-ben nem...)
Elvégre az Aranycsapatnak nem a glóbusz legkiválóbb együtteseivel kellett megküzdenie még akkor sem, ha néhány – túlnyomórészt szocialista – ország az A csapatát indította. Mert Keleten, ugye, nem volt profizmus... A torna értékét amúgy már a két világháború között mélyen aláásta, hogy az 1934-ben és 1938-ban egyaránt világbajnok Olaszország 1936-ban a B csapatával nyert olimpiát 1936-ban Berlinben... A második világháború utáni szakaszról pedig elég annyit mondani: 1952 és 1988 között kilencszer szocialista ország együttese győzött – nemegyszer úgy, hogy az elődöntő mezőnyének mind a négy tagja a keleti blokkból került ki –, és csak egy alkalommal nyert a franciák amatőr válogatottja. Ez is 1984-ben, Los Angeles csaknem teljes szocialista bojkottja idején esett meg...
Hazánkat 1964-ben és 1968-ban is a második sor vitte diadalra, mivel az amatőr szabályon túl az is nehezítette a részvételt, hogy vb-n bevetett játékosok nem szerepelhettek az olimpián. Farkas Jánosnak vagy Ihász Kálmánnak az volt a „szerencséje" hatvannégyben, hogy – noha mindkettő kerettag volt – egyikük sem lépett pályára az 1962-es világbajnokságon... Ám ha az 1964-es Európa-bajnokság és az olimpia között választani kellett volna, akkor kizárható, hogy az MLSZ az ötkarikás játékokra küldi, mondjuk, Farkast. A válogatott primátusa megkérdőjelezhetetlen volt és maradt mindenütt: a franciáknak sem jutott volna az eszükbe, hogy 1984-es hőseik közül Jean Tiganát, Alain Giresse-t vagy Michel Platinit az olimpiára delegálják a számukra diadalmas Eb helyett... (Azért a „volna", mert akkor még nem lépett életbe a három úgynevezett túlkoros szereplési lehetősége az olimpián. Ezt a szabályt 1992-ben vezették be.)
Brazília ellenben büszkén lövi az öngólt. Ráadásul már korántsem tehetné meg, hogy fékezett habzású csapatot küld a Copára, mivel az A együttes is „light". A legutóbbi vb-selejtezőn a huszonnégy éves korára 70-szeres válogatott Neymar – eltiltás miatt – nem szerepelt, és a harmincöt esztendős Ricardo Oliveira volt a center. Ez a kevéssé tehetséges ember a Santos Alex-, Elano-, Robinho-féle (2002 és 2004 között kétszer arany-, egyszer ezüstérmes) csapatában rendszerint a kispadon ült.
Neymar meg majd a tévé előtt csücsül júniusban, a Copa idején...
