„Megtorló eljárásokon töröm a fejem”

– A nyolcvanas évek elején települt át. Hogyan fogadták itt?

– Azért az elég rég volt. Különösebb fogadtatásra így, több mint három évtized elteltével nem emlékszem, csöndben megérkeztem, és ahol jelentkeztem, ott tudomásul vették, hogy itt vagyok. Nevemet – leszámítva Fábri Zoltánt és néhány filmes személyiséget, akikkel korábban kapcsolatba kerültem – csak a legszűkebb szakmai körökben ismerték, olyan helyeken, ahova a kolozsvári Utunk irodalmi hetilap, ahol rendszeresen közöltem, eljutott. Nem tartottak számon, nem is igen tudták, hova tegyenek, az erdélyi magyar irodalmat érintő szemlékből, szakmai beszámolókból rendre kimaradtam.

– De otthon sem volt túl népszerű...

– Erdélyben, mint egykori politikai elítélt, afféle megtűrt kívülállónak számítottam, ráadásul írásaim sem a korabeli elvárások szellemében fogantak, így fontosabb helyeken illett rólam megfeledkezni. Innen nézve lehet, hogy elég viccesnek tűnik, de

amikor Mészöly Miklós valamikor a hetvenes évek végén Kolozsváron járva az Utunk szerkesztőségét meglátogatta, és én épp az egyik íróasztal mellett békésen kávézgattam, ahelyett hogy bemutattak volna neki, sietve hazaküldtek, nehogy jelenlétem a vendéglátás meghitt pillanatait megzavarja.

Egyébként több helyen úgy tudják, hogy még ma is Erdélyben élek. Persze, én sem tülekedtem. Mindmáig azt tartom, hogy az író számára a kapcsolati tőke mellékes, mert az életmű markánsabb darabjai eleve jelzik a pálya dimenzióit, mögöttük valamelyest felsejlik a szerző személyisége is, fölösleges még személyes varázsunkkal is kérkedni. Bár nekem lehet, az sincs.

– Balla Zsófia azt nyilatkozta a minap, hogy a magyar kultúra nagyon nehezen integrál. Nehéz bejutni a belső vérkörbe. Mi erről a véleménye?

– Ezzel nem egészen értek egyet. Persze, attól ez még így lehet. Mindenesetre az irodalom berkeiben ezt kevésbé érzékelem. Lehet azért, mert olyan nagyon nem akartam asszimilálódni, integrálódni, abban a hitben, hogy magyar író létemre nincs is hova, mibe, hiszen amibe kellene, abban én már eleve benne vagyok. Közben lehet, ezt is csak én gondoltam így. De azt hiszem, az ilyesmit is részben alkati adottságok determinálják, így az én példám mindjárt előhívja az ellenpéldáit is.

– A sikeresebbeket?

– Néhány egykori erdélyi pályatársam – anélkül, hogy áttelepült volna –, kellő svádával, akár korábbi kényesebb szerepvállalását is feledtetve, gyorsan, sikeresen beletagolódott a hazai irodalmi közéletbe. Mondom ezt anélkül, hogy tagadnám az áttelepültek iránti, részben trianoni gyökerű, ostoba anyaországi gyanakvást és gőgöt. Így aztán, ha az irodalomban nem is annyira, de másutt érzem Balla állításának igazát is. Trianon bizonyos értelemben Budapestet is provinciává tette: megerősít az identitásomban, ha tudom, hogy vannak nálamnál kevésbé magyarok, akik talán egy kicsit románok.

– Az Eufrátesz Babilonnál című novelláskötete után jelent meg a Sinistra körzet, amelynek egyik részletével a Holmi novellapályázatát megnyerte. Minden megváltozott maga körül?

– Bizonyára változott, de én nem vettem észre. Ne tűnjék szerénytelenségnek, de első pillanattól kezdve tudtam, hogy a Sinistra jó regény, ami pedig a további sorsát illeti, az erényeiből természetesen következik. Azzal együtt, hogy ilyenkor megjelennek a fanyalgók, az ellendrukkerek is. Ami mégis érezhető változást hozott, az némileg az életvitelemet érintette. Az idegen nyelvű kiadásokat követően, főleg a német nyelvterületen egyre több külföldi meghívásnak tehettem eleget, a sok szereplés kommunikációs gátlásaimat is feloldotta. Itt jegyzem meg, hogy például Freiburg város egyetemére már másodszorra hívtak meg, amikor itthon még sehova. Ezen sem csodálkoztam: egy szemfüles irodalmár, aki megfigyelte, hogy nem járok szorgalmasan a számomra letaglózóan unalmas felolvasásokra, nyúlós szakmai megbeszélésekre, pályatársak narcisztikus demonstrációira, egyszer leírta rólam, hogy zárkózott, visszavonult és megközelíthetetlen vagyok – érdekesen hangzik, ugye –, és ez azóta levakarhatatlan rólam. Tizedszer veszek részt erdélyi közönségtalálkozókon és a meghívón még mindig ugyanezt a hülyeséget olvasom. Holott igazság szerint, ha csak nem ütközik korábban beütemezett elfoglaltsággal, bárhova elmegyek, ahova hívnak.

– Tudni önről: nem törődik túl sokat a kritikai visszhangokkal. Azt is nyilatkozta egyszer, hogy a siker a bokszolóknak való. Csendesen tűrte tehát a népszerűséget?

– A kritikai állásfoglalásokkal nem illik vitatkozni. Nem veszi jól ki magát, és alanyi elfogultságainkon úgysem tudunk túllépni. Azt nem mondom, hogy nem találkoztam kimondottan pimasz megnyilvánulásokkal, öncélú kötekedéssel is, de nélkülük most én lennék szegényebb. A siker, ha tényleg beszélhetünk ilyesmiről, nem volt hangos, ezért könnyű is volt csöndesen tűrni.

A  Verhovina megjelenése után előfordult, hogy a piacon, miközben finnyás kuncsaft módjára a vörös hagyma között turkáltam, a termelő közelebb hajolt és bizalmasan megkérdezte, fogy-e a könyv.

Most is meglep, ha utcán vagy villamoson felismernek.

– A poétikus nyelv, az elemelt, mégis kísértetiesen ismerős világ a védjegye. Ez más nyelven is hat?

– Ezt széles körű nyelvismeret híján valamennyi fordítás esetében – van vagy húsz – nem tudom pontosan megítélni. Megbízhatóan a német és román nyelvben tájékozódom, hellyel-közzel, inkább nehézkesen az angolban. A prózának az a rétege, amit én sokra tartok, az egymásnak válaszolgató, más-más színben visszatérő, ismétlődő események, az a finom pára, ami a mondatok fölött lebeg, az csak egy nagyon szűk olvasói igényben él tovább, az átlagot elsősorban a történet érdekli, annak is nem ritkán a pikánsabb elemei. A Sinistra egyik fejezete szívet melengető, meghitt képpel zárul, amelyben hősünk a behavazott tájban kedvesével találkozva maga elé állítja a sílécre és amúgy siklás közben vetkőztetni kezdi, mire e lírai jelenetben az amerikai recenzens mindjárt egy fergeteges anális szex előkészületeit vizionálja. Így nyúljon az ember költői képekhez. Egyébként a fordítás során a nyelvhez kötött finomságok, a szövegek legnemesebb hamva elpárolog, menthetetlenül. A román olvasói kultúrában nem érzékelek ilyen irányú elvárásokat, az erre vonatkozó reflexiók így a kritikákból is hiányoznak. Figyelmet e tekintetben egyedül Filip Florian kiváló román író részéről tapasztaltam, de az írók érzékenyebbek az affinitásokra, olykor saját képzeletük elemei is dúsítják a szövegeket.

– Mintha kissé a kinti világ is kezdene a regénybeli világaira hasonlítani. Figyel erre? Érdekli a politika?

– Az a bizonyos kinti világ jobbára szélsőségeiben emlékeztet elvonatkoztatott, regénybeli lenyomatára – így lesz valami például kafkai anélkül, hogy a kafkai életmű mintákkal szolgálna a világnak. A művészi természet része, hogy borús, zord látomásban tárja elénk véleményét a világról, másrészt nincs az a túlzó írói képzelet, amit az élet a maga határtalan leleményével ne tudna meghaladni. Ezért fölösleges lenne történeteim légkörét a kortárs politikai környezetben visszakeresni, mivel a két területnek különböznek az esztétikai ismérvei. Míg a politika nyers, pragmatikus eljárásokban dolgozza ki folyamatosan a hatalom gyakorlásának technikáit, engem, miközben hasonló dolgokon, például megtorló eljárásokon töröm a fejem, kizárólag a megjelenítés művészi eszközei foglalkoztatnak. Ezzel azt akarom mondani, hogy bár életem nagyobbik része alatt magamon éreztem az elnyomó rendszerek gondoskodását, sosem próbáltam a hatalmi mechanizmusba belelátni, mert az mindig közhelyszerű marad a rendhagyó írói képzelethez képest. Most is rezignáltam figyelem a napi politika csínytevéseit.

– Kultúrharc zajlik a Magyar Művészeti Akadémia és a kultúrából kiszorított, többi szereplő között. A Digitális Irodalmi Akadémia mekkora védelmet nyújt?

– A Digitális Irodalmi Akadémia nem nyújt tagságának semmiféle védelmet, nem is igen látszik, kivel-mivel szemben tehetné ezt. Ha már védelemről beszélünk, az pusztán anyagi természetű, amennyiben a világhálóra felkerülő művek jogdíja egzisztenciális biztonságot jelent a jobbára idős, pályájuk végére megfáradt íróknak. Egyébként kellő tájékozottság híján nem áll módomban a kultúrán belüli lehetséges frontvonalakat érzékelni,

jóllehet érzékelhető egy szándék, amely főleg az irodalomban félig-meddig létező megosztottságot kész hosszú távra legitimálni.

Nem látom, hogy ez mennyiben illik bele egy korszerű jövőképbe és szolgálja-e valamilyen formában egy kis nép kulturális identitását, egyáltalán a nemzet összetartozását. A Digitális Irodalmi Akadémiáról még annyit, ha már szóba került, hogy státuszát tekintve nem valami titokzatos érdekvédelmi szervezet, mindössze arra hivatott, hogy a világhálón elérhetővé tegye a kortárs, illetve huszadik századi életművek évenként bővülő körét. Ha a hazai felhasználói körtől eltekintünk, elég a határokon túli magyarság szükségleteire gondolni. A terjesztés nehézkessége, a sokak számára megfizethetetlen könyvárak miatt egyébként hozzáférhetetlen szépirodalom és az ahhoz kapcsolódó életrajzi, bibliográfiai adathalmaz néhány kattintással lehívható, mérhetetlenül megkönnyítve tanárok, kutatók és diákok anyanyelvű szakmai munkáját.

– Ön szerint legenda vagy valóság az egységes magyar irodalom? Egy erdélyi szerző kötete alig kelt feltűnést, ha a határon túl jelenik meg...

– Nehéz ebben a kérdésben egyértelműen érvelni. Természetesen minden mű, amely magyar nyelven keletkezik, az egységes magyar irodalom része, ám kár lenne nem látni azokat a mezsgyéket, és az azokon túli tónusokat, amelyek az összképet árnyalják, egyben a művek differenciált sorsát is meghatározzák. Régóta fennálló markáns történelmi, tájbeli, etnikai adottságokról, sajátosságokról van szó, amelyek tartalmilag is egyediek, behatárolva az olvasói kritikai elvárásokat.

A létező szubjektív tényezők mellett a távolság jogi és gazdasági vonatkozásai is feltételeket szabnak az értékek áramlásának. Tény, hogy például egy Kolozsváron megjelenő irodalmi alkotás magyarországi sorsa, befogadása az átjárható határok mellett is bizonytalan, másfelől kellő kritikai figyelem híján az erdélyi szerző kiváló művének budapesti megjelenése sem biztosíték a méltó fogadtatásra.

Fotó: Mirkó István / Népszabadság

– Talán az a tény is akadályozza a befogadást, hogy úgy tűnik, a magyar olvasók egy része Erdélyt még mindig Tündérországnak szeretné látni. Mit tehetünk a mindent elöntő giccs ellen?

– Nem egészen reménytelen, egyszer talán erről is le lehet majd szokni. A nyolcvankilences fordulat utáni irodalomban már kitapintható a kijózanodás szándéka: Erdélyt valóságos történelmi környezetének és abból eredő közérzetének művészi lenyomatában láttatni, kárhoztatva minden illúziót, amely ezt a képet száz év óta folyamatosan szennyezi. Erdélynek nem volt aranykora, tündérkert sem volt soha – még Bethlen Gábor alig fél emberöltőnyi uralkodása alatt sem volt az –, egész történelme során inkább gyarló viaskodások szomorú színtere. Merő öncsalás lenne tovább kergetni anakronisztikus ábrándokat. Azért is jól teszi, aki személyesen ellátogat a Királyhágón túlra, mert akkor is érdemes, ha a városok kapujában nem fogadják magyar nyelvű üdvözlő feliratok.