Jó, hogy szóba hozza, ez ugyanis nem igaz: akik ezt állítják, általuk képzelt fantomokkal hadakoznak. A Liget jelenlegi 60 százalékos zöldfelületi arányának növeléséhez nincs szükség semmiféle trükközésre, az minden további nélkül a földfelszínen megvalósítható. S nem egyszerűen a zöldfelület nagysága, hanem biológiai aktivitása is nőni fog. Ez pontosan mérhető és számon kérhető követelmény, aminek a Liget megújítása és fejlesztése meg fog felelni.
|
Baán László
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Az sem fenyeget akkor, hogy a Liget mikroklímája megváltozik, a talajvízszint csökken ennek a hatalmas beruházásnak a következményeként?
A projekt mint múzeumfejlesztés a századforduló óta valóban egyedülálló, de ingatlanfejlesztésként egyáltalán nem különleges léptékű, azt nem érdemes túldimenzionálni. Öt új épület elhelyezése természetesen nem fogja megváltoztatni a Liget mikroklímáját, talajvizet nem növel és nem csökkent, s még sorolhatnám tovább, mi minden nem fog történni. Az előzetes vizsgálatok semmi ilyen típusú aggodalmat nem igazolnak vissza, de természetesen minden felmerülő hasonló kérdést és problémát folyamatosan vizsgálunk és elemzünk.
Született egy urbanisták és építészek által jegyzett alternatív terv, amely „barnamezős beruházásokat" javasol, felveti a Ligetben lévő, nem, vagy nem eléggé kihasznált épületek, például a Vajdahunyad vára vagy az Olof Palme-ház bevonásának a lehetőségét.
Természetesen mindkét épület méltó megújításra kerül. De például az a javaslat, hogy az Olof Palme-ház valamelyik új múzeum otthona legyen, figyelmen kívül hagyja azt a talán nem mellékes körülményt, hogy az az épület a méretei szűkössége miatt erre alkalmatlan.
Érdemes tudni, hogy a ház 1885-ben nyílt meg mint az első Műcsarnok, de már 130 éve is kicsinek bizonyult, ezért építették meg tíz év múlva a jelenlegi Műcsarnok épületét, háromszor akkora alapterülettel.
Mit szól azokhoz a kifogásokhoz, hogy a terv korszerűtlen, „kirakatot" akar létrehozni, amikor tömbösítené, pláne az amúgy is túlterhelt, túlzottan beépített Ligetben a múzeumokat, ahelyett, hogy a rozsdaövezeteket kísérelné meg rehabilitálni az ingatlanfejlesztésekkel?
|
Baán László a Seuso-kincsek bemutatásán Orbán Viktor és Pálinkás József társaságában
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Íróasztal mellett urbanisták vagy mások remek terveket és doktrínákat tudnak persze készíteni és remélni, hogy a város majd annak megfelelően viselkedik. De nézzünk egy konkrét példát: a magyar állam – akkori értéken számolva – 45 milliárd forintot tett bele a Müpába és a Nemzeti Színházba, ám a területen, egy korábbi rozsdaövezetben, ahol állnak, nem jött létre semmilyen új városi alközpont, egy sokrétű, élő városi szövet. Az a tankönyvi elképzelés, hogy a magántőke majd szép szaporán köréje gyűlik az ilyen intézményeknek, sajnos nem igazolódott, csak irodaházak épültek körülöttük, pedig mindez még jóval a 2008-ban kezdődő válság előtt volt, Azóta pedig gyakorlatilag nincs jelentős magánerős ingatlanfejlesztési projekt Budapesten, noha ez elemi előfeltétele volna minden barnamezős beruházásnak.
Tisztázni érdemes, hogy mi is a Liget megújításának komplex célja, mert ebből kiderül, mi az, ami miatt itt érdemes megvalósítani a múzeumi fejlesztéseket, s nem pedig egy rozsdaövezetben. Mindenekelőtt azonban le kell szögezni, hogy a Liget nemzetközi összehasonlításban nem túl-, hanem éppen hogy alulhasznált: sokkal kevesebb látogató élvezi a park jótéteményeit, mint más európai nagyvárosokban. Amszterdam hasonlóan régi, 150 éves nagy közparkja például évente arányosan ötször annyi látogatót fogad, mint a Városliget. Aki tényleg jár ide, tudja: a Liget meglehetősen leromlott állapotú, de ez nem a túlhasználás miatt, hanem a fenntartásra szánt források szűkössége okán van így.
De vissza a „kirakathoz". Ha olyasmit értünk alatta, ami vonzó a szemnek, és a legjavát kínálja egy valós választéknak, akkor igenis legyen a Liget Budapest egyik kirakata, kerüljön emiatt a város előnyösebb pozícióba a turisztikai versenytérképen, hogy a nyugat-európai polgár magától értetődően vegye számításba Pestet is, ha azon gondolkozik, hová menjen a családdal egy hosszú hétvégére. Budapest ebben a tekintetben jelenleg komoly versenyhátrányban van, a lehetőségei alatt teljesít, az európai nagyvárosok presztízssorrendjében valahol a 20. és a 30. hely között tanyázik. Az emberek szabadidő-eltöltési, kultúrafogyasztási szokásai gyökeresen megváltoztak az elmúlt két-három évtizedben, a kulturális értékek közvetítésének hagyományos módjai egyre jobban visszaszorulnak. Ha nem tudjuk kellően élményszerűvé és vonzóvá tenni a kulturális kínálatot, akkor a hagyományos európai kulturális univerzum el fog tűnni. Nemcsak a külföldi turistákért, de bizony az itt felnövekvő generációkért és immár az idősebbekért is folyik ez a küzdelem, mert az emberek pénzéért és a figyelméért folytatott versenyben a kultúra könnyen lemarad. A megújult Városliget komplex és egyedi intézményi kínálata nagy versenyelőnyt jelent majd az általa közvetített kulturális tartalom számára. A „rozsdaövezetek" fejlesztése, a kiállítóhelyek szétszórása nem hozná létre ezt a koncentrációt, amit a Liget szerves fejlődése már eleve felkínál: mi csak továbbmegyünk a Liget tradíciója, valósága, nem pedig egy íróasztal-teória által kijelölt úton. Kevés az olyan igazán erős, piacvezető, turistavonzó nemzetközi brandje Budapestnek, mint például a Sziget Fesztivál vagy a romkocsmák. Olyan komplex intézményhálóval rendelkező városi családi élménypark ugyanakkor, amilyen a megújított Liget lesz, nincs még egy Európában. Ez is a fejlesztés egyik kiemelt célja, hogy a Liget Budapest egy új, erős és jelentős többletturizmust vonzó brand legyen a főváros számára: ez teszi majd lehetővé, hogy a rá szánt közpénzek hosszabb távon meg is térüljenek.
Ha ez sikerülne, úgy a kiemelkedő látogatószám, a megemelkedő zajszint megint csak súlyosan megterhelné a Ligetet.
|
Baán László
Kurucz Árpád / Népszabadság |
Ez sem valós veszély. Néhány alapvető forgalomcsökkentő intézkedés messze ellensúlyozza majd ezt a többletterhelést. Az elmúlt három évtizedben valahogy nem zavart senkit igazán, hogy az M3-as forgalmát a Ligeten át engedik rá a városra: egyetlen urbanista vagy tájépítész sem kezdeményezett se petíciót, se tüntetést. Ez a Ligeten átzúduló napi többezres autóáradat meg fog szűnni: az átmenő gépkocsiforgalom úgy, ahogy van, eltűnik a Ligetből, ahogy a hétvégi parkolásmizéria is, hiszen kellő számú mélygarázs épül majd a peremén. Belül ingyenes elektromos minibusz-hálózat fogja szállítani az embereket, a Liget valamennyi szegletét könnyen elérhetővé téve mindenki számára. Csökkenni fog a környéken, a Dózsa György úton is a forgalom, a kétszer háromból csak kétszer két sáv marad nagy valószínűséggel. Mindez még a jócskán megnövekvő látogatószám mellett is csökkenteni fogja a Liget zaj- és szennyezőanyag-terhelését.
Mégis számos különböző szakember tiltakozik, köztük Budapest mindegyik, a rendszerváltás óta hivatalban volt főépítésze.
A véleményüket tiszteletben tartva, azért megjegyezném, hogy hivatalban lévő főépítészként mindőjüknek lehetősége lett volna a Városliget helyzetének koncepcionális végiggondolására, mégsem történt negyed évszázadon keresztül e tárgyban semmi, egyetlen ceruzavonás sem, egyikük hivatali idejében sem. A projekt előkészítésének elmúlt három évében sosem zárkóztam el a vitától, folyamatosan egyeztetek, az a dolgom, hogy szintetizáljam a használható elképzeléseket. A beszélgetés elején említett, alternatív tervet készítő projektcsapattal is egyeztettem, ötleteik egy részét is elfogadtuk, például a Petőfi Csarnok lebontását, és más, zöldfelületeket növelő javaslatokat is.
Azt a felvetésüket viszont, hogy jóformán minden tervezett intézmény kerüljön a földfelszín alá, abszurdnak tartom, még ha természetesen lesznek is föld alatti épületszintek. Az építészek legitim szervezetei, a Magyar Építőművészek Országos Szövetsége, a Magyar Építész Kamara nem ellenzi a beruházást, a delegáltjuk tagja az új múzeumépületekre kiírt nemzetközi tervpályázat zsűrijének, akárcsak Budapest jelenlegi főépítésze is. A vasfüggöny már negyed százada eltűnt, mégsem volt azóta sem – egészen a most kiírt pályázatig – egyetlen nyílt, nemzetközi építészeti tervpályázat sem Magyarországon, ami egyszerre elgondolkodtató és elszomorító tény – ebben még Tirana is elénk került. Az egy hónapja kiírt pályázat iránti óriási érdeklődést jelzi, hogy eddig már a világ 138 országából több mint harmincezren kattintottak rá a honlapra, és másfél ezren regisztráltak is a pályázatra. Ebből persze nem lesz mind beadott pályázat a végén, de az akár negyven-ötvenszerese is lehet majd a kormánynegyed úgynevezett „nemzetközi pályázatára" beérkezett pályaművek számának.
Intézményvezetőként önt is érinti az a nagy port felvert szabályozás, amely szerint a kultúráért felelős miniszter jogosult az állami tulajdonú műtárgyak helyét kijelölni az országon belül tetszése szerint. Nem zavarja a dolog?
A folyamatot elindító ügy, mint tudjuk, a fertődi kastély berendezésének problémája volt.
Egy konkrét eset kezelésére írtak egy jogszabályt?
Nem, csak itt szembesült a kormány egy valóban létező problémával. Bővül a múzeumi hálózat, egy csomó új hely jön létre, amelyek berendezésre várnak. Létrejött például egy vadászati múzeum is a hatvani Grassalkovich-kastélyban, és minden múzeum adott anyagot, mi is hosszú távú letéti együttműködés keretében, szakmai egyeztetések után.
Ha jól értem, akkor ment ez a miniszter közreműködése nélkül is.
De Fertőd esetében mások a léptékek, ott sokkal nehezebb volt szakmai konszenzust teremteni. Ilyen nagy mozgások esetén lehet az államnak szerepe. Ilyen nagyságrendű változás például a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Múzeum esete is, amely most az Iparművészeti Múzeumtól visszakerül hozzánk. Meglátjuk, hogyan fog élni az állam ezzel a jogosítványával. Az idő eldönti.
Nem érik máris az idő döntése? Fertőd kapcsán jelezte a Széchényi Könyvtár zeneműtárának vezetője, hogy szakmailag indokolatlannak és nagyon károsnak tartja az ott őrzött kottagyűjtemény költöztetését, az Iparművészeti igazgatója pedig tiltakozásul lemondott.
Ez nem „a" szakma és a politika konfliktusa, hanem eltérő szakmai álláspontok összecsapása, amelyek között végső soron a felelősséget viselő miniszternek kell választania. Eddig is születhettek kormányzati döntések ilyen típusú ügyekben, az igénylő és az adni nem kívánó fél közti konfliktusokban, csak éppen informálisan, telefonon, folyosói beszélgetésekben elrendezve. Így legalább mindez nyíltan történik, a döntéshozóknak viselniük kell a döntésükért a felelősséget. Szerintem ez mindenképpen pozitív fejlemény.
Hogyan értékeli az elmúlt ciklus legnagyobb közgyűjteményi átalakítását, a megyei múzeumok fenntartóváltását?
Nagyon erős előzetes félelmek övezték ezt az intézkedést, hogy a települési önkormányzatokhoz kerülő kiállítóhelyeket majd nem fogják tudni fenntartani az új gazdáik, és azok tömegestül bezárnak majd. De tudtommal nem zárt be semmi, sőt összességében több költségvetési pénz jut most ezeknek a múzeumoknak, mint eddig.
Ugyanakkor kikerültek ezek a helyek a szakmai együttműködést lehetővé tévő, állagvédelmi és egyéb szakértelmet biztosító megyei intézményhálózatból.
Hogy a belső szakmai munkamegosztás mennyire volt intenzív a megyei intézményrendszerben, azt nem tudom pontosan megítélni, de az biztos, hogy ez azért már egy meglehetősen lepusztult hálózat volt, és felettébb kétséges, hogy a megyei központ valóban ellátta-e az ideális esetben a tagintézményei javára általa elvégzendő szakmai feladatokat.
Mikor ismerhetjük meg részleteiben a magyar állam képviseletében ön által aláírt, a Seuso-kincsek egy részének hazatérését lehetővé tévő szerződést? Ha álláspontunk szerint a magyar állam a kincsek tulajdonosa, akkor pontosan minek az ellenértékeként fizettünk ki négy és fél milliárd forintot?
A Seuso-kincsek további darabjainak megszerzése érdekében nem kerülhet a megállapodás egyelőre nyilvánosságra. Ami pedig a Seuso-kincsek tulajdonjogát illeti: mivel Magyarország álláspontja szerint a kincseket nálunk találták meg, ezért annak tulajdonjoga minket illet meg. A tulajdonjog megállapításáért New Yorkban indított pert azonban Magyarország 1993-ban elvesztette, magyarán ezen bírói ítélet szerint Magyarországot nem illeti meg a Seuso-kincsek tulajdonjoga. Így csaknem 25 éve van egy változatlan magyar álláspont a tulajdonjogunkról, amit jogi eszközökkel ugyanakkor nem tudtunk érvényesíteni. Éppen ezért több egymást követő magyar kormány is megpróbált megállapodásra jutni a kincseket jogszerűen birtokló birtokosokkal, hogy ennek révén a magyar állam az általa jogos tulajdonának tartott ezüsttárgyak birtokába juthasson. A négy és fél milliárd forint, amely messze alatta van minden eddigi ajánlati árnak és a kincsek valódi piaci értékének, jogi értelemben nem vételárnak, hanem az eddigi birtokosok számára nyújtott kompenzációnak minősül. Ennek fejében a Seuso-kincs hét darabja visszakerült Magyarországra, vagyis a magyar állam 25 év után végre ezek birtokába jutott, amit meggyőződésem szerint ennél jóval rövidebb időn belül követni fog a kincs másik fele is.
