galéria megtekintése

Ez nem színjáték, hanem mentális állapot

Az írás a Népszabadság
2015. 01. 10. számában
jelent meg.


Csákvári Géza
Népszabadság

Bennett Miller rendező, csakúgy mint két korábbi filmjében (Capote és a Pénzcsináló), a Foxcatcherben is megtörtént esetre lelt: az olimpiai aranyérmes birkózó Schultz fivérek, Mark (Channing Tatum) és Dave (Mark Ruffalo), illetve a birtokukon edzőközpontot létesítő excentrikus milliárdos, John du Pont (Steve Carell) tragikus kimenetelű kapcsolatát dolgozza fel. A film bombameglepetése az eddig főleg csak komikusként ismert Carell alakítása. A cannes-i világpremier óta egyre elérhetőbbnek tűnik az Oscar-szobor. A bemutatón beszélgettünk.

– A világpremier után úgy szabadkozott: a Foxcatcher volt élete legnehezebb forgatása.

– A végén tulajdonképpen már örültem, hogy távol voltam az otthonomtól a forgatás alatt. Elképzelhetetlennek tartottam volna csak úgy kilépni esténként a figurából. Hiszek a feleségemnek, mert ő mindig őszinte hozzám: azt mondta, hogy az az ember, akit a vásznon látott, már nem én voltam.

– Mennyit tudott Du Pontékról?

 

– Magáról az eredeti történetről korábban nem sokat tudtam, a szalagcímeknél nem jutottam mélyebbre. De amikor elolvastam a forgatókönyvet, már biztos voltam benne: ezt alapos kutatás nélkül nem lehet eljátszani. Ez pedig hosszú évekig tartott, Bennett Miller rendezővel közösen.

Bennett Miller
Steve Carell

– Tudna példát mondani?

– Hogyne. Több embertől hallottam, hogy Du Pontnak nagyon gyengék voltak a lábai. Elkezdtem nézni az archív felvételeket. Láttam, hogy a járása is speciális volt. Csakúgy mint a beszéde.

– Milyen volt ennyire vastag smink alatt létezni?

– Azt már észre sem veszi az ember. Csak ha a tükörbe néz, mert akkor nem magát látja benne.

– Kapcsolatba lépett a Du Pont családdal?

– Nem, soha. Viszont Mark Schultz és Nancy Schultz is ott volt a forgatáson. Ezért sokszorosan éreztük, hogy mekkora felelősség elmesélni ezt a történetet, egészen pontosan a feszültséget és az atmoszférát, amely végül a tragédiához vezetett.

– Bennett Miller a Foxcatcherben úgy pszichologizál, hogy nem vájkál az emberi lélekben. Mindent a képekkel old meg, nincsenek felesleges dialógusok.

– Így van, és Bennett Miller a siker érdekében szinte tökéletesen eltüntette a kamerát a forgatás során, hogy még véletlenül se érezzük azt: egy filmet forgatunk. Sokszor így még olyan pillanatokat is rögzített, amikor jeleneten kívül voltunk, és csak figyeltük, mit csinál éppen a kolléga. Például abból egészen sok minden bekerült, amikor én Vanessa Redgrave-et csodáltam rákészülés közben. Sokan azt mondanák erre, hogy színpadias stílus, de ennél sokkal tovább mentünk: egy olyan tapasztalás volt, melyben egyáltalán nem kapott szerepet a színjátszás. Egy mentális állapot. Tudom, hogy ez most felszínes hülyeségnek hangzik, de komolyan gondolom: ha ez nem így lett volna, Bennett nem érte volna el azt a hatást, melyet ön a kérdésével is visszaigazolt.

– Eddig főleg komikusként ismerhettük. Nem érezett soha kísértést, hogy eltúlozza és a humor felé vigye az „elmeállapotát”?

– A „túlzásnak”, vagy nevezzük nevén, a ripacskodásnak sokkal inkább megvan a veszélye, ha egy színész túlságosan drámai akar lenni. Én John du Pontot egy pillanatig sem gondoltam a szó klasszikus értelmében vett gonosznak vagy szörnyetegnek.

Abból indultam ki, hogy teljesen normális emberi lénynek tekintettem, akinek a zavartsága a neveltetésének a következménye – ez is egyfajta tragédia.

Ugyanakkor minden egyes ember életében vannak szürke pontok, melyeket nem ismerhet meg pontosan senki – sokszor még ő maga sem. Egy karakter felépítésekor az ilyen „mélyre nyúlás” sokkal izgalmasabb, mint a tanult technikák klisészerű, ha úgy tetszik, fekete-fehér használata. A célunk az volt, hogy minél objektívebb valóságot alkossunk meg. Nem akartuk még a látszatát se kelteni annak, hogy mondjuk John du Pont skizofrén volt, vagy az anyja manipulálta. Noha a nézőben fölmerülhet ez, és erre az alkotónak nem igazán lehet befolyása. Én is háromszor láttam, és mindhárom alkalommal mást gondoltam a műről.

Bennett Miller a
Bennett Miller a Foxcatcher gálán a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, 2014 szeptemberében.
Mark Blinch / Reuters

– Nem tart attól, hogy most egy ilyen kirobbanó drámai alakítás, pardon, jelenlét után a komolytalan vígjátéki szerepekkel már nem fogják megkeresni? Ismeri a mondást: Hollywoodban mindig az vagy, amit az utolsó filmed mutat.

– Nézze, ez az én szerencsétlenségem, de eddig nem volt igazán logikusan épülő karrierem, ennek ellenére ezentúl sem tervezek pszichopata gyilkosokat alakítani rossznál rosszabb kliséhalmazokban. Nincs semmiféle menetrendem vagy életúttervem. Bennett felkért a szerepre, és mivel komoly rendező, elfogadtam. Nekem egy a fontos: tehetséges emberekkel dolgozni. Ha már ez megadatik, boldog leszek. Azt is állítom: egy karakter az adott dialógusaival lehet komikus meg drámai is. Sosem a zsáner felől közelítek. Amikor pedig benne vagy a karakterben, te sem tudod abban a pillanatban megítélni. Amikor a világpremieren megnéztem a filmet, megdöbbentem, hogy voltak, akik némely abszurd szituáción nevettek. Például, amikor dokumentumfilmet forgatnak Dave Schulzcal, akit Mark Ruffalo alakít, és képtelen meggyőzően állítani, hogy John du Pont a mentora.

– Mit szól ahhoz, ha azt hallja: a drámák sokkal értékesebbek a komédiáknál?

– Ilyet csak Hollywood kapcsán hallottam… Boldog vagyok, hogy kapok munkát, bármilyet. Őszintén: minden egyes filmnek megvan a maga helye és értéke. Másképp és máshogyan fontosak. Az embereknek ugyanúgy szükségük van a nevetésre, mint a katarzisra. Arról nem is beszélve, hogy minden komédia alapja tragédia.

– Mindig ilyen szerény és kimért volt?

– Inkább csak rettegek attól, hogy kérkedjek vagy hencegjek.

Tulajdonképpen az „alkotófolyamatról” sem szeretek hosszasan beszélni. Tudom, hogy sok kolléga a showbizben meg nagyon is, de sokkal egészségesebb lenne a világ, ha nem tudnánk mindig bepillantani a kulisszák mögé. Engem sem az izgat például, hogy hogyan készítik a príma magyar szalámit, pláne nem szeretném csinálni, csak örülök, ha elém kerül, és néha ehetek ilyet.

– A filmtörténet azért nyilvántart elég sok olyan színészt, aki képes volt szakmai szempontból titokzatosnak megmaradni.

– Többen közülük a példaképeim. Peter Sellers vagy Alan Arkin.

– Mikor gondolt először arra, hogy színésznek áll?

– Amikor általános iskola második osztályában a hálaadási ünnep keretében előadtuk Amerika felfedezését, melyben én Kolumbuszt alakítottam. Sok dicséretet kaptam, ez volt életemben az első eset, hogy kitűntem valamivel. Aztán persze sokáig ügyvédnek készültem. Hosszú éveken keresztül. Amikor végeztem a jogi egyetemen, kellett egy esszét írni, hogy miért választottam a jogi pályát. Egyetlen értelmes mondat sem jutott az eszembe. Csak hogy a szüleim szerették volna, hogy ügyvéd legyek, és ezért fizették az oktatásom. Átmentem hozzájuk a nappaliba, és ezt elmondtam nekik. Elképesztően jó fejek voltak. Azt mondták, hogy azzal kell foglalkoznom, amivel szeretnék. Készítettünk közösen egy listát arról, hogy mit élveztem addig igazán, és a színészet volt az első. Bátorítottak, hogy próbáljam ki egy évig, és ha nem megy, majd váltok. Két hónap múlva elköltöztem Chicagóba, és tíz éven át a színház volt az életem.

– Miért kezdett el filmezni?

– Véletlen volt. Sosem akartam nagy sztár lenni.

Korán megházasodtam, megszülettek a gyerekeim, nem vágytam ennél többre. Ma sem gondolom ezt másképp.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.