Nem látni, ki a bíró

A születés éve 1962. Az a nemzedék, amelyik egy egész rezsimet látott elkorhadni lassan maga körül. És amelyik mégis nagy reményekkel lépett porondra egy új kezdet idején. Tényleg minden akkor indult: 1990-ben kezdett a Magyar Rádiónál és itt egy újabb cselekményszál nyílhatna meg. El lehetne mesélni az irodalmi szerkesztőség szép és eredményes életét, hosszú, méltatlan haldoklását és szólni arról a kevésről, ami maradt belőle. Erről a nagyjából elmeséletlen történetről sem lehetne két szót sem szólni Kőrösi nevének említése nélkül. Itt tanult meg szerkeszteni, vágni, dramaturgiáról, ritmusról gondolkodni, itt vált olyan íróvá, mások szövegein dolgozva.

Fegyelmezetten dolgozott, egy-két évente új könyvvel jelentkezett. Épp annyira voltak hasonlóak ezek a könyvek, hogy kétely se lehessen: az ő világában jársz. Annyira voltak mások ezek a könyvek, hogy végig fenntartsák az izgalmat. Soha nem hagyta volna unatkozni a közönségét. A szerződésszegés, a becsapás nem az ő műfaja volt.

Az adott szabályokon belüli kreativitás lehetőségei érdekelték: a történelem és a foci. Ennyiben realista volt. Az különbözteti meg szerinte a focit az élettől, hogy „az egyikben látni, hogy ki a bíró, sőt, még beszélni is lehet vele”. És tényleg nem tudni, hol volt ezen a meccsen a bíró, hová nézett, mit ítélt és miért. Miért nem alakult úgy, miközben akár úgy is alakulhatott volna, hogy még évtizedekig mondja Kőrösi, minek kellett, lehetett volna lenni és aztán mi lett helyette. Ő már, talán, megkérdezhette a Jóistent, hogy ez megint mi volt, spori, mi meg maradunk már elmeséletlenül.