A hagyományos celluloidkópia minőségével „megegyezik” a minőség, ám itt a használat során nem kopik, nem használódik el a kópia. Elterjedését a 3D előretörése hozta meg. Így jelentős költséget tudnak megspórolni a mozik és a forgalmazók, miközben egyetlen terem DCP-rendszerre átállítása mintegy húszmillió forintba kerül (14–16 millió forint a projektor és további 3-4 millió a szerver).
A celluloid 100 évig megmarad
Az elmúlt három évben állandó témává vált a film versus digitális vita. Nemes Jeles László mellett nem kevés emblematikus alkotó van, aki a mai napig harcol a celluloidfilmért. Az angolszász filmművészet talán legbefolyásosabb rendezője, Christopher Nolan (Batman-trilógia) a mai napig filmre forgat (nemritkán 70 mm-es IMAX nyersanyagra), mert egyrészt olcsóbbnak, megbízhatóbbnak és esztétikailag magasabb rendűnek tartja a kémiai folyamat által létrejött képet, mint a pixelekből állót.
A múlt jövője
Nem film az első művészeti ág, ahol a digitalizálás megosztotta az alkotókat és a fogyasztókat. A fotográfia terén viszonylag kis ellenállásba ütközött a váltás, a zeneipar esetében bonyolultabb a helyzet: a CD megjelenésekor ugyan sokan eltemették a vinyl-(bakelit) lemezeket, de az Egyesült Államokban ma már több LP-t adnak el, mint a letöltések miatt ma már haldokló CD-ből. Ugyanakkor a vinylgyártók nem tudják a kiadók feltámadt igényeivel tartani a tempót. Vagyis nem érdemes kidobni a 35 mm-es vetítőket sem. Egyszer még jól jönnek.
Mindemellett Nolan hangsúlyozza, hogy a megőrzés kérdése szempontjából is fontos kérdés ez: mivel egy celluloidkópia akár száz évig megőrzi az állagát, ma még egyáltalán nem garantált, hogy a digitálisan tárolt művek vajon meddig lesznek „kézzelfoghatóak”. Nemeshez hasonlóan Quentin Tarantino (Ponyvaregény) is bejelentette, hogy ha meghal a film, akkor ő is visszavonul. Erdély Mátyás, a Saul fia operatőre azt mondta Cannes-ban: ha ugyanazt a szekvenciát lejátsszuk egy moziteremben analóg és digitális vetítővel, még egy átlagnéző számára is egyértelmű lesz, hogy teljesen más élmény a kettő.
A digitális projekció egy nagy tévé, a film mozi
A másik oldal hívei is befolyásos alkotókat tudhatnak maguk mögött. A tizenkétszeres Oscar-jelölt operatőr, Roger Deakins (007 – Skyfall) lapunknak úgy fogalmazott: nem létezik olyan képkompozíció, amelyet digitális technológiával nem lehet megoldani. Ahogy fogalmazott, elképesztően unja az analóg filmet siratókat, teljesen mindegy, hogy egy kép zavaros vagy pixeles. Az energiákat és a vitát a forgatókönyvek irányába kéne terelni, mert a történetmesélés a filmkészítés lényege.
James Cameron (Avatar) szerint a film fölött rég eljárt az idő, mivel a digitális forradalomnak köszönhetően a filmkészítés is átalakult. Míg annak idején a Terminátor esetében miniatűröket, üvegfestményeket és stopanimációkat használtak a trükkfelvéltelekhez, manapság minden már CGI (komputerek által generált valóság). Úgy véli, nem a szakma és nem is a filmkészítés lényege változott meg, csak a technológia. A mozi halálának vizionálására csak legyint: – Ezer év múlva is lesznek mozik, mivel a nézők a közösségi élmény miatt mennek oda.
Barbet Schroeder (Egyedülálló nő megosztaná...) szerint a digitális képrögzítés a többletinformációinak köszönhetően nagyobb művészi szabadságot nyújt.
Miről beszélnek?
Celluloidfilm: a kamera elején elhelyezett lencse összegyűjti a fényt és a kamerában elhelyezett filmre összpontosítja, így egy kémiai folyamat során jön létre a kép. A technológiát 1887-ben fejlesztette ki George Eastman és Henry Strong cége, az Eastman Kodak Company. Digitális képalkotás: az adatrögzítést a CCD vagy CMOS chip végzi. Mindkét rendszer fémoxid félvezető pixelekből áll, amelyeken a helyi megvilágítás intenzitásával arányosan felhalmozódik a töltés, ezáltal létrehozva a képet.
