Isten keménynek, makacsnak és ellenállónak teremtett – írta magáról Ethel Waters, de a felsorolás nem teljes. Kihagyta a jó hangot, a muzikalitást, a tánctudást, no meg a rabiátus természetet. Ez mind kellett ahhoz, hogy valaki annyi falat tudjon elbontani,mint a dzsessz első női úttörője.
Innen szép a győzelem, szokták mondani a reménytelen helyzetekre, de megemelem a kalapom, ha valaki tud reménytelenebb helyzetet a kis Ethel Watersénál. Anyja tizenhárom éves korában szülte, miután a család egyik ismerőse, egy John Waters nevű zongorista késsel fenyegetve megerőszakolta. 1896-ot írtak, a pennsylvaniai Chester vörös lámpás negyedében akkoriban ez nem számított különösebb eseménynek.
Mint ahogy az sem, hogy a leányanya hamarosan férjhez ment, aztán elvált, partnerek jöttek és mentek, s egy darabig velük változott a kislány vezetékneve is. Az anyja, a történtek ismeretében nehéz ezt zokon venni, nem tudott és nem is akart foglalkozni vele. A szintén szegény, folyton költöző nagymamával és két nagynénjével élt, iskolába alig járt, nyolcévesen már fehér családokra dolgozott, tízévesen utcai bandavezérként élelmiszert lopkodott, csak tizenhárom, amikor először férjhez megy. Két önéletrajza közül az elsőt (Vigyáz a verébre) így kezdte: „Sosem voltam gyerek. Nem babusgatott, szeretett vagy értett meg a családom… Senki nem nevelt föl.”
Tizenhét évesen egy philadelphiai bárban teljesen véletlenül elénekelt két dalt, és amilyen a szerencse, a nézők között az akkoriban népszerű varietéműsorok impresszáriói is ültek. Azonnal szerződtették. Első dalai, mit tagadjuk, a szexről szóltak („Tessék, itt van neked!”, „Valaki babája akarok lenni, hogy mindig megkapjam a szerelmet”), de egy-két év alatt kitanulta a szakmát.
