galéria megtekintése

Nehéz az ősanyának

Az írás a Népszabadság
2015. 07. 10. számában
jelent meg.


Horváth Gábor
Népszabadság

Isten keménynek, makacsnak és ellenállónak teremtett – írta magáról Ethel Waters, de a felsorolás nem teljes. Kihagyta a jó hangot, a muzikalitást, a tánctudást, no meg a rabiátus természetet. Ez mind kellett ahhoz, hogy valaki annyi falat tudjon elbontani,mint a dzsessz első női úttörője.

Innen szép a győzelem, szokták mondani a reménytelen helyzetekre, de megemelem a kalapom, ha valaki tud reménytelenebb helyzetet a kis Ethel Watersénál. Anyja tizenhárom éves korában szülte, miután a család egyik ismerőse, egy John Waters nevű zongorista késsel fenyegetve megerőszakolta. 1896-ot írtak, a pennsylvaniai Chester vörös lámpás negyedében akkoriban ez nem számított különösebb eseménynek.

Mint ahogy az sem, hogy a leányanya hamarosan férjhez ment, aztán elvált, partnerek jöttek és mentek, s egy darabig velük változott a kislány vezetékneve is. Az anyja, a történtek ismeretében nehéz ezt zokon venni, nem tudott és nem is akart foglalkozni vele. A szintén szegény, folyton költöző nagymamával és két nagynénjével élt, iskolába alig járt, nyolcévesen már fehér családokra dolgozott, tízévesen utcai bandavezérként élelmiszert lopkodott, csak tizenhárom, amikor először férjhez megy. Két önéletrajza közül az elsőt (Vigyáz a verébre) így kezdte: „Sosem voltam gyerek. Nem babusgatott, szeretett vagy értett meg a családom… Senki nem nevelt föl.”

Tizenhét évesen egy philadelphiai bárban teljesen véletlenül elénekelt két dalt, és amilyen a szerencse, a nézők között az akkoriban népszerű varietéműsorok impresszáriói is ültek. Azonnal szerződtették. Első dalai, mit tagadjuk, a szexről szóltak („Tessék, itt van neked!”, „Valaki babája akarok lenni, hogy mindig megkapjam a szerelmet”), de egy-két év alatt kitanulta a szakmát.

 
Raphsody in Black: Ethel Waters 1935-ben, 39 évesen
Raphsody in Black: Ethel Waters 1935-ben, 39 évesen

Bluesénekesnek számított, de kortársai mély, nyers, „fekete” stílusával szemben tiszta, könnyed hangon énekelt. Nem csoda, hogy a fehér közönség is felfigyelt rá: ő lett az első, bőrszíntől függetlenül mindenki által elfogadott fekete énekesnő. Aztán ő lett az első fekete énekesnő, aki élő rádióműsort kapott, az egyik legelső, aki lemezfelvételt készített, az első, aki nagy szerepet kapott egy fehér Broadway-show-ban. Igaz, csak a második fekete színésznő, akit Oscarra jelöltek, de az első, aki Emmy-díjat kapott, vagy akire komikus tévésorozatot írtak.

A szakirodalom a dzsessz kialakulása szempontjából kulcsfontosságú személyiségnek tartja: ő kapcsolta össze a bluest, a kor popzenéjét és az első lépéseit tevő dzsesszt. Dalai mély, őszinte érzéseket adtak át, anélkül hogy kizárólag csak a nyomorúságról szóltak volna. A Dinah vagy a Stormy Weather a mai napig állandóan hallhatók különböző feldolgozásokban, az Am I Blue pedig, amely állandó sikerszáma volt, az előző kettőhöz hasonlóan utólagos Grammy-elismerésben részesült. „Ő volt mindannyiunk ősanyja” – mondta róla a csak kevéssel fiatalabb Lena Horn, akit sokan éppen hogy minden dzsesszénekesnő ősanyjának tartanak.

Ethel Waters a harmincas-negyvenes években New York legjobban fizetett szórakoztatói közé tartozott. Több volt, mint sztár: a mai szóhasználatban alighanem celebnek hívnánk. A filmekben általa alakított „jóságos fekete szakácsnő”-szerepek nem mindenkinek tetszettek, ő maga is gyakran panaszkodott a lealacsonyító helyzetre, de azt is hozzátette, hogy szívesebben alakít szobalányt, mint hogy valóban az legyen. Tudta, miről beszél, hiszen mindkettőt kipróbálta.

Jézust szolgálva, a 70-es években
Jézust szolgálva, a 70-es években
journeywithjesus.net

A színpadon és a filmvásznon galamblelkű, mindig megértő asszonyokat játszott, s ebből is látszik, milyen kiváló színész volt, mert az életben semmi sem állt tőle távolabb. Kifejezetten erőszakos, nagyhangú, folyton veszekedő művész volt. 1949-ben például John Ford filmrendező inkább fölmondott, de nem volt hajlandó elviselni „a borzasztó öregasszonyt”. A Pinky című filmet Elia Kazan fejezte be, a kibírhatatlan és még csak 53 esztendős Waterst pedig a legjobb segédszínész kategóriában Oscarra jelölte a filmakadémia.

Kétszer volt férjnél, de kifejezetten szabados életet élt, nem is csak férfiakkal volt viszonya. Imádta a horrorfilmeket és a pénzdíjas, puszta ököllel folytatott, véres utcai bokszot. Kirabolták, összerúgta a port az adóhatósággal, elszegényedett, alig kapott fellépési lehetőséget, megkeseredett. Öregkorára a vallásnak szentelte magát, a hittérítő Billy Grahammel járta Amerikát. 1977-ben hunyt el, s most, hogy az új tízdollárosra egy fekete nő arcmását szeretnék tenni, újra felbukkant a neve. Ahonnan ő kezdte, nem is szép, egyenesen mesés győzelem lenne.

Dzsesszlegendák sorozatunk további epizódjait itt olvashatják: >>> 

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.