Egy egyiptomi kormányzó nyomában

Amikor eljött a felvételi ideje, történelem–angol szakra jelentkezett, hiszen akkoriban nem lehetett főszakként régészetre menni.

Felvették az ELTE-re, és már az első évben ott ült a régészetre előkészítő kurzusokon. Ahogy a gyakorlatot, úgy az elméletet is unta. Nesze, neked gyerekkori álmok.

Teljes meghasonulás helyett mellé állt a szerencse: részképzésre mehetett a baráti Szovjetunióba. Leningrádban – talán nem a szimpla véletlennek köszönhetően – zseniális egyiptológusokkal és assziriológusokkal került kapcsolatba.

Hazatérve Kákosy László professzor vette a szárnyai alá – hieroglifákat olvastatott vele, s mert értette, felvette. Közben angolt tanított megannyi helyen, és kiválóan keresett.

Fábián Zoltán Imrét is figyelték

1980-ban végzett, eleinte angolt tanított, majd 1981-ben megcsípett egy olaszországi (Nápoly) ösztöndíjat. Ez 1981-ben volt, abban az évben követett el merényletet a török Ali Agca a néhai II. János Pál pápa ellen.

A merénylet mögött kelet-európai titkosszolgálatokat is sejtettek – a bolgárt sokszor emlegették –, ezért mindenki gyanús volt, aki abból a régióból érkezett.

Fábián Zoltán Imrét is figyelték, beszéltek is vele, merre és miért jár, majd békén hagyták, sőt négy hónappal továbbmaradhatott, igaz, Pisában. Az egyiptológiai kutatásait Olaszországban is folytató fiatalember hazatérve kurátornak került a Szépművészeti Múzeum egyiptomi osztályára. 1988-ig bírta ott, az osztályvezetőség is kinézett neki, de kilépett.

Nem a semmibe, mert a múzeummal párhuzamosan 1983-tól egyiptomi ásatásra járt. Kákosy László akkor kezdte kutatni Dzsehutimesz sírját, aki Amon isten gazdaságának vezetője volt II. Ramszesz fáraó korában, Théba nyugati partján, az úgynevezett Nemesek temetőjében.

A feltárások során a gazdasági vezető és a feleség gránitszarkofágját is megtalálták. A tudományos kutatás megkoronázásaként feltárhatták a sír piramisát is. Ennek az ásatásnak volt vezető epigráfusa – a hieroglifákat megfejtő, azok tartalmát lejegyző szakember – Fábián Zoltán Imre. Ha már ott volt és maga mellett akarta tudni kedvesét, 1984-ben Kairóban összeházasodtak.

Kurucz Árpád / Népszabadság

Tíz év után azonban azt érezte, hogy önálló kutatásra is alkalmas. Nem volt egyszerű, de megszerezte a TT184 néven ismert sziklasír kutatásának engedélyét. 1995 óta odajár, tehát már húsz éve ássa a területet, de azt mondja, hogy ha lenne 120 éve, ahogy nincs, akkor sem fejezné be a munkát.

A Hoha domb déli lejtőjén található Nefermenu kormányzó nyughelye és sírtemploma a 19. dinasztia korában készült, II. Ramszesz uralkodása idején.

Az oszlopos előudvarokból nyíló, a sziklába vájt és a hagyományos T alaprajzot mutató, háromhelyiséges kultuszhely feltárása emberfeletti munkát igényelt. Azóta az ásatási területet kiterjesztették, több mint egy tucat díszített sziklasír feltárásán dolgozik. Lejtős vagy kanyargós folyosókat kell kitisztítani, itt-ott függőleges aknákat találnak, olykor részben, vagy teljesen beomlott folyosókra bukkannak.

A területen kisebb piramisok is előkerültek a romok és a homok alól.

– Több a lelet, mint a törmelék. Az egyik sziklasírban ötméteres, sárral letapasztott festményt találtunk. Ez a terület talán legkorábbi festménye, három éve tisztítjuk – jelzi, hogy minden ott töltött nap meglepetésekkel teli.

Ezeknek az ásatásoknak köszönhető, hogy Magyarország felkerült a szakma térképére, 2009-ben nagyszabású kiállítást is rendeztünk a magyar ásatások eredményeiről a Kairói Egyiptomi Múzeumban. Ott viszont még nem tartunk, mint szinte minden ásató ország, hogy állandó kutatóbázisunk legyen Egyiptomban.

Kimegyünk, néhány hónapot ásunk, majd visszajövünk, és itthon dolgozzuk fel a kutatási eredményeket – úgy, hogy a feltárt emlékek ott maradnak. Az egyiptomi törvények szerint leletmegosztásra már nincs mód.

Nem tudja, meddig folytathatja, de amíg igen, minden nap semmihez sem hasonlítható élmény számára.

Fábián Zoltán Imre évtizedek óta februárban megy Egyiptomba – mert ősszel egyetemi előadásokat tart.

– Február a homokviharok ideje. Nem olyan, ahogy azt a filmekben mutatják, de bizony csikorog az ember foga alatt a homok – mondja a nem túl erős testalkatú kutató, akiről nehezen képzeli el az ember a sziklák emelgetését. Nem is ez a régészek feladata, ezt az ott élők végzik el – amiért a magyar pályázati pénzekből eddig sikeresen fenntartott kutatócsoportok fizetnek.

– Nem is emlékeztem, hogy ilyen nehéz körülmények között dolgoztok – mondta neki történész felesége, aki hosszú évek után a közelmúltban ismét elkísérte a férjét.

A körülmények valóban nehezebbek. Őket ugyan nem érte támadás – Luxor és vidéke még a béke szigete –, de a munkásaik közül többet kiraboltak.

Az észak-afrikai országban a koncentrált kutatás, nyomozás lehetőségét szereti, hogy itthonról kiszakadva hosszabb ideig egy dologra koncentrálhat.

Azon a helyen több mint négyezer éve elzárt emlékeket a világon először ő tárhat fel, értelmezheti titkaikat. Az emberek többségét bizonnyal untatná ez a munka, számára maga a csoda. Nem tudja, meddig folytathatja, de amíg igen, minden nap semmihez sem hasonlítható élmény számára.

Az egyiptomi ételek közül megszerette a muluhiját, különösen, ha valamelyik munkás édesanyja küld egy lábassal. Ez úgy néz ki, mint a spenót, lepényszerű kenyérrel kell mártogatni, csak nagyon nyúlik, amikor lecsöppen. Sok külföldi, aki egyáltalán szembesül vele, undorodik tőle, de az elvándorolt egyiptomiaknak talán ez hiányzik legjobban a hazájukból.

Munkásai egyike „apá”-nak szólítja – talán nem minden hátsó szándék nélkül −, de egyértelmű a szeretete. Egy másik, idősebb (74) munkavezető − a „testvére”. Így szokták arabul szólítani egymást. Utóbbi a legnagyobb fia házassági tanújának, a „négy barát” egyikének hívta meg.

Érhet-e ennél nagyobb megtiszteltetés egy idegent, aki nem muzulmán?