Azt találták, hogy akik magányosak, sokkal több privát információt osztanak meg magukról másokkal, mint akik úgy érzik, nincsenek egyedül, tartoznak valakihez. Előbbiek gyakran közzéteszik például lakcímüket, kapcsolati státuszukat vagy hobbijaikat. A szakemberek úgy vélik, a többség azt reméli, ha megmutatja, hol lakik, mivel tölti szabadidejét, azzal esélyt ad rá, hogy a közelben lakó, hasonló érdeklődési körű ismerőseik kapcsolatba lépjenek vele.
Érdekes azonban, hogy a politikai és vallási nézeteiket nem szívesen teszik közszemlére ezek az emberek, mert tartanak attól, hogy azok nem lennének túlságosan népszerűek a baráti körükben.
A tanulmány szerzői a Huffington Post megkeresésére elmondták, a most megjelent publikáció egy nagyobb dolgozat "előfutára" csupán, melyben azt vizsgálják majd, mekkora veszélyt jelenthet a női felhasználók számára az ún.adatvadászat.
Mostani eredményeikkel Dr. Larry Rosen, a Kaliforniai Állami Egyetem pszichológia professzorais egyetért.
"Azt hiszem, hogy ha sok időt töltesz a különböző közösségi oldalak böngészésével, és látod, mennyire jó mások élete, úgy gondolom, arra a következtetésre juthatsz, hogy a többiekéhez képest a te életed pocsék. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy ha valaki letört, rossz kedvű, belép az oldalra és eléri a barátait, akkor jobban lesz" - mondta el a Huffington Postnak a szakember, aki maga is évek óta kutatja a Facebook pszichológiáját.
|
| Fotó: Michael Dalder / Reuters |
Több tanulmányt is publikált már a témában. Legutóbbi, iDisorder című művében a technológia okozta pszichés problémákra hívja fel a figyelmet. Kutatásai alapján úgy véli, hogy az emberek többsége már el sem tudja képzelni az életét az internet és a közösségi média nélkül.
Szerinte a többség oly mértékben függő, hogy még az étkezések alkalmával is rendszeresen belép a Facebookra, mert tart attól, hogy valamiről esetleg lemarad. Ha pedig valamilyen okból kifolyólag órákig nem tudja használni a telefonját, percről percre idegesebb lesz.
Ő is egyetért azzal, hogy a posztok sok mindent elárulnak az emberekről. Mint munkájában írja, intő jel lehet, ha valaki nap mint nap új bejegyzéssel örvendezteti meg ismerőseit, melynek témája ő maga. Ez ugyanis a nárcizmus jele. Ha pedig azt vesszük észre, hogy valaki sokat káromkodik az üzenőfalon, és egyre több vallási jellegű bejegyzést tesz közzé, érdemes felvenni vele a kapcsolatot, mert ez depresszióra utal. A Facebook segítségével tehát könnyebben észrvehetjük, ha valamelyik ismerősünknek gondjai vannak, azonnal a segítségére siethetünk - ez pedig jó dolog. Ugyancsak pozitívumként értékeli a 'Tetszik' gombot is. Mint írja, egy önbizalomhiánytól szenvedő személynek nagyon jól esik, ha 40 ember 'lájkolja' a bejegyzését.
Ő egyébként el sem tudná képzelni az életét a technikai újsáítások nélkül. Már 1984-ben volt számítógépe, amikor ez még ritkaságszámba ment, és még a saját diákjai is ódzkodtak a gépektől.
Esze ágában sincs száműzni az okostelefonokat, iPadeket és tableteket az egyetemi kurzusairól. Az óra elején ad néhány percet, ez alatt az idő alatt a diákok azt csinálhatnak a masináikkal, amit csak akarnak, de aztán arra kéri őket, halkítsák le a készülékeket, majd képernyővel lefelé tegyék azokat az asztalra.
A módszer műkődik. A diákok az óra alatt nem nyúlnak a kütyüikhez, és figyelnek az órán. A szakember azt javasolja, mindenki tegyen hasonlóan egy-egy baráti vagy családi vacsora előtt, a munkahelyen pedig iktasson be szüneteket, amikor csak a közösségi oldalakat bújja.
Rosen professzor szerint az, hogy a digitális forradalom jó-e vagy sem, irreleváns, itt van és kész, hozzátartozik a mindennapokhoz. Az a kérdés inkább, együtt tudunk-e élni vele és hogy hogyan kezeljük anélkül, hogy beleőrülnénk?
