Ljubát két érzés uralja el: szerelmetes az egyik. Épp az, ami egykoron, meglátva a Pazar szélében kószáló Annát, ahogy valamivel később kilép az útra, s ugyanakkor két fekete mén bukkan fel a kanyarban. Málha nélkül vágtatnak az út közepén oly vadul, hogy szegény Anna, elhajítva kosarát az áfonyásba veti magát. Mikor Ljuba odafutott, s meglátta a háton fekvő, védtelen Annát a malachitos mohaágyon, a combjáig felcsúszott indigókék szoknyában, akkor érezte ezt a hirtelen szerelmetességet.
A másik érzés a félelem. Anna vállához közelítve elsőként finom illatot érez, ahogy mondani szokta: fehér illatot. A hónál is fehérebbet. Ljuba közelebb hajol, hogy Anna vállát megérintse, méghozzá az orrával, s amint hozzáér, Anna úgy megrándul, mint akit bolha csíp meg, s ami rosszabb: megváltozik az illata is. A fehér illatból ellenséges, barna szag lesz, amilyen az elfolyósodott vargánya szaga. Ljuba pontosan érzékeli ezt, hisz híres szaglásával a vadat is mérföldekről kiszúrja, talán egyet, a Fekete Kost kivéve, mert az oly szagtalan, akár a víz. Pontosabban, annál is szagtalanabb, mivel Ljuba orra még a vizeket is megkülönbözteti, nemcsak azt mondja meg, melyiket előzte meg ecet vagy bor a pohárban, hanem azt is, hogy mely patakból való. Ilyet viszont még Ljuba orra sem látott: Anna illata egy érintésétől átváltozik, de nem úgy, mint régen, mikor még édesebb lett.
Ljuba tapasztalt már sok félelmetességet, ahogy a Nagykarszton mások is, s azt sem mondhatni, hogy hamar szállt volna inába a bátorsága, ám ezúttal oly fürgén pattan fel rémületében, mintha Anna áspisviperává változott volna, vagy bármi egyébbé, ami rettenetes. Kipenderül a padlóra, mintha nem lenne az a lustálkodós, jó alvású fajta, és bár rendesen a felöltözése is inkább szedelőzködés, ezúttal úgy kapja magára a ruhát, mintha az élete múlna rajta. Kiugrik az ajtón, átfut a holdvilágban feketéllő fenyők alatt, beront a kúriába, ahol éjjel is két tucat gyertya lobog, s a szilváriumhoz rohan, hogy valami zsibbasztóhoz jusson. Amint a félhomályban ráfordul a szilváriumra, az elgyötört, hiányos öltözetű Portestein gróf lép ki mögüle, s Ljuba nekiütközik.
Bár a gróf még elkapja a komód peremét, de nem tarthatja magát sokáig, hisz a baljában zsebkendőt, a jobbjában meg egy konyakot szorongat, így aztán szinte rögtön a kőre zuhan, felordít, nemesekhez egyáltalán nem illő hangerővel, összegörnyed, és a kézfejét fájlalja. A konyak átgurul a túloldalra, gellert kap a zsámolyon, és pörög és pörög, oly kitartóan, mintha ítéletnapig meg sem állna. Ljuba megragad egy gyertyát, és felkészülve a legrosszabbra a gróf fölé hajol, a grófnak pedig rögtön a Síháznál látott fűvész-gyerek jut eszébe, aki meg az árnyékszéknél lökte fel így.
Ljuba arcán épp az a rémület, mint a fűvész-gyerek ábrázatán egy nappal korábban, ám a gróf ezúttal nem oly békülékeny. Bosszúsan néz fel, nem is igen tudna másként, mivel a kézfeje majd felgyullad a fájdalomtól, és nem érti, mit ugrál Ljuba ily veszettül „setét hajnalban" a szilvárium körül. Ljuba szentül hiszi, hogy a gróf kínjának egyedüli okozója, s örülhet, ha a derék nemest épp csak kificamította. A gróf próbál talpra állni, ám a keze kifordul alóla, s az arca eltorzul fájdalmában.
„Összetörtem Portesteint, az istenit!" – gondolja Ljuba.
– Felsegítene? – kérdezi nem kevés szemrehányással Rudolf.
– Hát persze, bocsásson meg, nem akartam... – és a gróf hóna alá nyúl, Rudolf pedig arra gondol: „Errefelé igen gyakran lökik fel az embert."
– Nem esett baja? – kérdezi gyámoltalanul Ljuba.
– Rettenetesen fáj, de nem maga miatt. A kézfejem egész éjjel lángol legbelül.
– Te jó ég! Mitől?
– Tán túl sokat jegyzeteltem a napokban – feleli a gróf és az elgurult konyakhoz indul.
– Hagyja csak, majd én!
A gróf letelepedik a szófára és a kezét tanulmányozza.
– Ínhüvelygyulladás. Esetleg.
Ljuba konyakot tölt, s amint a magáét lehúzza, mentő ötlete támad.
– Azt hiszem, segíthetek.
– Remek – feleli a gróf teljes reménytelenséggel.
Ljuba visszafut a rönkházba és Annát rázogatja:
– Asszony, ébredj! Hol az a lötty, amit tavaly a vállamra használtunk?
Anna mosolyog, s halkan magában motyog.
– Anna, ébredj már! A gróf úr megbetegedett!
– A gróf úr? – hitetlenkedik Anna félálomban.
– Igen, Portestein.
– Az a remek ember?
– Igen, az a remek ember.
Erre Anna felkapja a köntöst és Ljubára rivall:
– Miért nem szóltál rögtön?
– Szóltam. És kell az a büdös lötty.
Ezúttal Annában dúl kettős érzés. Az első a gróf iránti „szerelmetes aggodalom", az a sötét, ugyanakkor édes félelem, amit akkor érezni, ha pótolhatatlannak hiszünk valakit. A másik érzés egyszerűbb: Anna boldog, hogy végre istápolhatja a grófot, kézbe veheti csuklóját, törölgetheti homlokát, tán még a mellkasát is. Anna tehát reményekkel és aggodalommal telve indul a kúriába. Ljuba is követné, ám Anna ráförmed:
– Hát te meg? Feküdj vissza aludni vagy menj vadászni! – mondja Anna, s még annyit tesz hozzá. – Ez asszonyi feladat.
„Való igaz – gondolja Ljuba –, az istápolás nem a vadász reszortja!" Veszi is a flintát és fajdot lőni a Nyíresre megy, s nem sejti, Anna milyen igazat szól. „Ez asszonyi feladat." Mikor Ljuba végül megtudja, hogy – a grófot idézve – „minő meghittségben tellett a díner" a gróf és Anna között, Ljuba három napig ül a kocsmában, holott azelőtt egyszer sem tért be oda. „Korhely" volt, ahogy Anna mondta, de nem italozott. Ezért aztán mielőtt megmagyarázta volna, mit ért azon, hogy: „Ha nem tudod biztosan, hogy téged szeret, ne szaglászd az asszonyt!" – a feje a kemény asztallapra koppant.
