Mozart elviszi a balhét

MAGAZIN: Anna világa látszólag egy kicsit más tempóban pörög. Lehet tartani a lépést?

PÁSZTOR ANNA: Lehet. Pláne, ha saját magam működtetem ezt a világot. A testvéremmel közösen írjuk a dalokat, ráadásul a nagyobb lélegzetű dolgoknál, amilyen egy MüPa-koncert, vagy most ez a symás jubileum, mindennel képben vagyunk, a próbarendtől a sorrenden, a kivetítésen, a sminken vagy a ruhákon át az utolsó csavarokig, tényleg mindennel. Így aztán azt is tudom, milyen nagy segítség tud lenni a sajtó. Nemcsak a veretes lapok, de a bulvár is, hiszen utóbbi olyanokhoz is eljuttat bennünket, akikhez máskülönben nem valószínű, hogy közel tudnánk férkőzni.

MAGAZIN: Vannak azért, akik sokkal finnyásabbak, mint maga.

PÁSZTOR ANNA: Lehet. Én nem. Talán azért, mert még emlékszem, hogyan csináltuk régen. Szórólapoztunk, rengeteg éjszakát végigplakátoltunk az utcán, az egész zenekar ragasztott, el is kaptak, meg is büntettek érte párszor. Ma sokkal könnyebb, az internetes felületeken tömegeket tudunk elérni egyszerre, ráadásul még pénzünkbe sem kerül. És néha még az újságok is jelentkeznek. Én a magánéletemről is szívesen beszélek, hiszen az is érdekes, figyelemfelkeltő lehet. „Ki ez a csaj? Nézzük meg a zenéjét is!” Van, amikor ehhez bohóckodni kell egy kicsit, elmenni furcsa show-kba. De nem ez a lényeg. Hanem hogy akármilyen csomagolásban is, de eljusson az emberekhez a zenénk, beteljesüljön a missziónk.

HÁBETLER ANDRÁS: Miben áll ez a misszió?

PÁSZTOR ANNA: Hogy átadjuk, ami minket táplál, éltet. Amiben hiszünk. A quimbys Kiss Tibivel beszélgettünk arról a múltkor, hogy amikor megszületik egy jobb dal, az tényleg ihletett, lázas állapottal jár együtt. Most már azt is tudom, hogy kicsit olyan, mint mikor az ember érzi, nemsoká szülni fog, aztán egyszer csak elkezd vajúdni, kerülgeti valami sírás közeli állapot, aztán a folyamat végén megszületik a szöveg, a dal... Egyébként van, hogy tényleg sírok ilyenkor. Ez az egész egy adomány, valami nagyon fontos dolog abban a bizonyos batyuban, a batyumban, amit vinni, osztani kell. És hihetetlen, hogy mi mindent kapok érte cserébe a közönségtől, illetve ettől az egésztől. Mennyi erőt a magánélethez, a zenekarhoz – mindenhez!

HÁBETLER ANDRÁS: És te miben tudsz segíteni nekik? Abban, hogy könnyebben átvészeljék, ami rossz az életükben? Vagy hogy intenzívebben éljék meg a jót? Hogy hogyan éljenek?

PÁSZTOR ANNA: Én biztosan nem tudom megmondani senkinek, hogy mit csinál jól vagy rosszul. Annyit tehetek, hogy ami engem a legjobban bánt, illetve ami a legboldogabbá tesz, vagyis ami a legjavam, azt dalba foglalom, felviszem a színpadra és mindenféle eszközzel alátámasztom. Olyan ez, mintha az örömöket, bánatokat tűzijáték-szerűen fellőném a színpadon, és a közönség is így tenne a nézőtéren. Amikor pedig hullik alá a pernye, mindenki eldöntheti, ott van-e az ő gondja, öröme is. Egy koncert nálunk tényleg szertartás, a jelmezek, a mozgás, minden azt jelzi, hogy az a hipnózisközeli állapot, amit közösen létrehozunk, tulajdonképpen egy cirkusz, amit mégis nagyon komolyan veszünk. Szomorú vagy vidám bohócnak, celebráló sámánnak érzem magam olyankor.

HÁBETLER ANDRÁS: A cél tehát, ha jól értem: a szabadság olyan fokára jutni el veled, a zenekaroddal, ahol elengedhetjük a ránk osztott szerepeket, a frusztrációinkat.

PÁSZTOR ANNA: Igen. A létezést, az élet állóvízlecsóját próbáljuk együtt felkavarni, és ha kiderül, hogy mi magunk mennyire élvezzük, amit csinálunk, az másokat is bevonz, így pedig egyre nő, erősödik a körforgás. Az őrült centrifuga.

MAGAZIN: Az operaénekes viszont nem élvez ekkora művészi szabadságot. Hogyan éli ki mégis a kreativitását?

HÁBETLER ANDRÁS: A régen megírt zene, a zeneszerzői instrukciók, illetve az operajátszás keretei valóban megkötik az énekes kezét. Nemcsak a dalszerző-előadók, de a prózai színészek is szabadabbak, több lehetőségük van játszani a hangsúlyokkal, ritmusokkal. Ez a kötött pályán történő mozgás ugyanakkor a segítségedre is lehet, mert ha éppen semmi gondolatod sincs az egészről, a darabról, figuráról, de pontosan és tisztességesen csinálod, ami a partitúrában le van írva, akkor Mozart elviszi a balhét. Egészen más a helyzet, ha elgondolkodsz, hogy oké, de miről is szól a Figaro. Hát arról, hogy a főnököm, akit ráadásul még a barátomnak is hittem, le akarja fektetni a menyasszonyomat, de mégsem mehetek vele pacekba, hiszen mégiscsak a főnököm! És elkezded megélni a szerepet. Azzal együtt tehát, hogy azokat a hangokat pontosan úgy kell elénekelni, ahogy a szerző megírta, a jó opera-előadás igenis kreatív alkotói folyamatok nyomán áll össze. Ha ezt be tudod csempészni az operába, az nagy dolog.

MAGAZIN: És az opera hogyan csempészhető be a hétköznapokba?

HÁBETLER ANDRÁS: Időről időre szervezek amolyan operakoncerteket. Azt nem mondanám, hogy show-k ezek, de a régi, „kijön a színpadra az énekes, énekel, lemegy a színpadról” típusú programoknál valamivel mégiscsak bonyolultabbak. Én közben dumálok. Elmondom, például, hogy Don Giovanniban az a nagy szám, mármint azon kívül, hogy 2055 nőt eredményesen megudvarolt az élete során, szóval, az a pali titka, hogy pontosan tudja: minden nőnek másra van szüksége. Vadságra, szelídségre, figyelemre, miegyébre. Don Giovanni egy tükör, amely szembesít minket a párkapcsolati hazugságainkkal, önbecsapásainkkal. És ezért is kell elpusztulnia. Ha ezt megbeszéljük, és ezután énekeljük el a Don Giovanni–Zerina-duettet, avval nagyban erősítjük a zene hatását.

MAGAZIN: Mit tapasztal, működik a kísérlet?

HÁBETLER ANDRÁS: Olyan embereknek tudjuk megmutatni a műfajt, akik előtte valószínűleg sosem találkoztak még operával. A gyerekeket nagyon fontos elérni – és szerintem sokszor sikerül is. Legutóbb például a salgótarjáni roma gyerekeknek adtunk ilyen koncertet. Azt mondják a végén, hogy „ez az opera, ez tök jó, hát ez rólunk szól!” A kicsit nagyobbaknál is működik, ezt a Szigeten, az Operaház sátrában eléggé jól le lehetett mérni. Egyszerűen csak jöttek a fiatalok, nevettek-könnyeztek, óriási hatással volt rájuk, amit láttak-hallottak, a végén pedig rendszerint „standing ovationt” kaptunk. Egyébként meg tök mindegy, milyen eszközökkel csinálod a dolgod, ha hiteles vagy, és van mit mondanod, meghallgatnak.

PÁSZTOR ANNA: És mit szólsz a különféle tehetségkutatókon felbukkanó, operásan frazírozó énekesekhez?

HÁBETLER ANDRÁS: Hát, vegyes a kép. Előfordul, hogy olyanoknak van óriási közönségsikerük, akik szakmai szempontból nem állják meg a helyüket vagy közepes tehetségűek. Ez is azt mutatja, hogy az operának mennyire ki kellene mászni a színházból! Miért ne énekelhetne el egy jó operaénekes Elvis-dalt? Néhányan biztosan a fejükhöz kapnának, hogy „ja, ez ilyen is tud lenni?” Össze lehetne hozni ezeket a furcsa, régi jelmezekbe öltözött színpadi izéket a jó magyar könnyűzenészekkel is... Az újabb bizonyítása lehetne a tételnek, miszerint az élet: variációk sokasága egyetlen témára.