Több német premiert is tartanak, például a Titkos Társulat, a HOPPart, a Hodworks, valamint Pintér Béla és Társulata. Társművészetek segítségével vázolják a kivándorlók motivációját és élethelyzetét. A beszélgetéseken szó esik arról, hogyan kell továbblépniük az embereknek, amikor már illúzióikat is elvesztették. A kurátor szerint minden összeomlásnak van egy pozitív hozadéka, és nem lát abban sem furcsaságot, hogy velük szinte egyszerre rendeznek magyar fesztivált a bécsi Burgtheaterben. Szó volt rövid ideig az együttműködésről, de a berlini fesztivál motivációja teljesen más. Nem politikai szolidaritást vállal a magyar társulatokkal: a politikai-társadalmi helyzet bemutatásánál fontosabb az erős művészeti munka.
Hova mennek a magyarok?
Tegnap volt a bemutatója a New York-i magyarokkal foglalkozó dokumentumfilmnek. Két éve indult a Speak Easy Project Menjek/Maradjak című dokumentumfilm-sorozata, amely kivándorló, kivándorolni, esetleg hazatelepülni készülő magyarokat mutat be. A harmincas éveikben járó fiatalok motivációikat, dilemmáikat, tapasztalataikat mesélik a portréfilmekben, amelyek arról is képet adnak, hogyan élnek a külföldre távozott magyarok. Saját pénzből hozta össze a háromtagú stáb – Imre Loránd Balázs, Józsa László és Hernáth Csaba – az első, harmincperces New York-i részt, amelyet tavaly interneten mutattak be, szép sikerrel. Kész a majdnem kétszer olyan hosszú londoni epizód is: a filmesek ezt a helyszínt különösen fontosnak tartják, mint a magyar kivándorlók fő célpontját. Ez a mozi már részben közösségi finanszírozásban készült, magán- és céges adományozók pénzén. Ennek a résznek a premierje – az Anima Sound System főcímzenéjével – június 13-án lesz a Trafóban.
|
| A Menjek/Maradjak című dokumentumfilm stábja a londoni film forgatásáról: balról jobbra: Józsa László (producer), Imre Loránd Balázs (rendező/producer), Hernáth Csaba (operatőr/vágó) |
A New York-i két szereplőt ismeretség alapján választották, Angliában már castingot hirdettek, melyre kétszáznál többen jelentkeztek, közülük néztek meg húsz embert, és választották ki azt a hat fiatalt, aki a filmben látható.
Jelenleg a berlini folytatást készítik elő, a Leaving is not an option? fesztiválon is forgatnak, és koprodukciós partnereket keresnek. Ez utóbbit valószínűleg nagyban könnyítheti majd, hogy Imre Loránd Balázs, a film rendezője és egyik producere szintén országot vált, a német fővárosban telepszik le.
A berlini után újabb részeket terveznek, hiszen az elmúlt időszakban megháromszorozódott a külföldi munkavállalók és máshol letelepedni szándékozó magyarok száma. 2012-höz képest tavaly kevesebben hagyták el Magyarországot, de még így is a felnőttek 16 százaléka gondolkodik azon, hogy máshol próbálna szerencsét.
Mint Imre Loránd Balázs mondja, elsődlegesen nem politikai a távozók motivációja, de van, akinél ez is szempont. Megélhetési és elhelyezkedési nehézségek miatt, vagy épp kalandvágyból is döntenek a távozás mellett. A teljes New York-i epizód vetítése, a londoni részletének megmutatása és az Anima Sound System klipje után kérdezni is lehetett az alkotókat. Sokakat az érdekelt, miért csak egyedülállókat kérdeztek az amerikai filmben, és olyanokat, akik csak pár éve élnek külföldön. Szó volt arról is, mennyire más töltetet kap a honvágy vagy a hazafiság érzése, ha az ember évtizedek óta külföldön él.
Szabó, Pintér, Paizs itthon marad
Volt tegnap egy kerekasztal-beszélgetés is. Menni vagy maradni? – ezt a kérdést tette fel rajta nészabadságos újságíró-kollégánk, Gergely Márton a Trafó igazgatójának, Szabó Györgynek, Pintér Béla színész-rendezőnek és a zenész-rapper, költő Paizs Miklósnak (Sickratman). És annyi mindenképpen kiderült belőle, hogy ők maradnak. Pintér a szövegcentrikus előadásai miatt, Szabó a lehetőségek híján, Paizs Miklós meg úgy érzi, nincs ideje már arra, hogy újrakezdjen, és újraépítse a karrierjét. Mindegyikük állt már az ellehetetlenítés szélén, de megúszták. Pintér Béla és Társulata feleannyi pályázati támogatással, de növekvő nézőszámmal. Szabó szerencsés fordulattal, miszerint az alapító Trafó-igazgatót utódja, Nagy József visszahívta közös munkára. (Szabó amúgy próbálkozott a forprofit szférában is, de kevesebb sikert és lehetőséget talált benne.)
Sickratman családja épphogy kijön a két felnőtt keresetéből, noha ő vagy öt projektet visz egyszerre, plusz két napot dolgozik kocsmában vagy ásatáson, felesége meg egyetemi tanár. Abszurd helyzetekbe kerül független művészként, és vallja, hűtlen kezelés van a művészetben Magyarországon. Sokkal kisebb a lehetőségük, hogy megmérettessenek, és úgy bukjanak meg, hogy egyáltalán mérlegre kerültek.
Szóba került a politikai helyzet is, a független színházak csökkenő és gyakran kiszámíthatatlan támogatása. Bár az utóbbi két alkalommal időben kiírták a pályázatot, Pintér tart attól, hogy a választások után újra sanyarú helyzetbe kerülnek. Hiszen főként ez a legszókimondóbb terület, ez a szcéna reflektál a hazai viszonyokra – ha akad egy-két kőszínház is –, és nem működik a struktúrán kívüli csapatokban az öncenzúra.
Szó volt arról is, hogy a hazai értelmiségi réteg bátorsága összefügg az egzisztenciális kérdésekkel, mindenki vérmérséklete szerint igyekszik reagálni. A művészek nem generálnak vitát, mindenki az előadásokon, saját területén belül igyekszik artikulálni a véleményét. A mostani politika az ízléstelenséget, a sekélyességet próbálja felemelni, nem jelent túl sokat neki a kultúra. A művészek nem tényezők, ezért újra kellene definiálniuk magukat. Ugyanakkor a félelem miatt sokan gondolkodnak az elvándorláson.
Akik maradnak, azok próbálják áthidalni a csökkenő támogatás és a diszkriminatív kliensrendszer okozta problémákat. Ez gyakran progresszív anarchiához vezet az alkotói szabadság megőrzése érdekében, furcsa, ellenőrizhetetlen csoportosulások jönnek létre, kreatív megoldások az életben maradáshoz. Akár lakásszínházat hoznak létre, akár nemzetközi koprodukciókba fognak, akár külföldi turnélehetőségeket kutatnak fel.
