Akik a kormányt kritizálták, vagy felelősségre vonását követelték, rosszul jártak. Az Erzsébetvárosi Körben 1922-ben pokolgépes merénylet ölt meg nyolc embert. A szándék szerint többek közt Rassay Károly ellenzéki polgári politikus is az áldozatok között lett volna, de késett az ott tartott vacsoráról, és ez megmentette az életét; a hibát helyrehozandó egy éven belül a lakására is küldtek robbanószerkezetet, de a merénylet sikertelen maradt. Vázsonyi Vilmost (aki a kormány felelősségét hangsúlyozta a frankhamisítási perben) 1926. február 16-án volt különítményesek (Vannay László és Molnár Ferenc) az utcán támadták meg. Ugyanakkor nem vontak igazán felelősségre gyilkosokat és merénylőket, akik a kormánynak kellemetlen embereket próbáltak sikertelenül vagy sikeresen likvidálni. (Ha véletlenül egyáltalán bíróság elé kerültek, enyhe ítéletekkel megúszták.)
Támogatták a külföldről Magyarországra menekült politikai gyilkosságok elkövetőit is. Matthias Erzbergert, a német katolikus Centrum párt politikusát jobboldali tisztek gyilkolták meg 1921-ben. A gyilkosok Magyarországon találtak menedéket a kormány jóvoltából. A ferences tábori püspök, Zadravecz István kommentárja erről így szól: „Otthon egy hazafias egyesület tagjai voltak, a sors rájuk esett, s nekik kellett hazájukat a német Károlyi Mihálytól megszabadítani. Most itt bújdosnak. Nagyon jól érzik magukat.”
A Horthy-rezsim aláírta a trianoni szerződést; az abban lefektetett határokat sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla nem volt hajlandó elfogadni. Horthyék igen; majd a rendszer alapkövévé tették a hazug mocskolódást, hogy a felelősséget elődeikre hárítsák, és az irredenta hangulat szítását. Amíg a rendszer a külföld előtt úgy állította be magát, mint a radikalizmus egyetlen lehetséges megfékezőjét, befelé fáradhatatlanul dolgozott az irredentizmus sulykolásán. Ennek jó példái a kormány által bevezetett iskolai magyar hiszekegy, a tankönyvek, amelyek nem vettek tudomást a megváltozott határokról, és a Horthy fővédnöksége alatt álló cserkészmozgalom, amelynek szerves része volt a Nagy-Magyarország visszaszerzésére való felkészülés. A tekintélyelvű rendszer irredentának nevelte az ifjúságot. Ugyanez a politika a határon túli magyar kisebbségeket cinikusan kihasználta, valós érdekeiket alárendelve annak az irreális álomnak, hogy a háború előtti területi integritást visszanyerjék.
A rendszer szociálpolitikájának álságossága, a szavak és cselekedetek közti szakadék nemcsak kifelé érvényesült. Bár a Horthy-rendszer hozta be a „nemzeti” unos-untalan hangoztatását, hogy mit tett igazából a nemzetért, arra jó példa a földreform. Az 1920-ban meghozott földreformtörvény végrehajtása évekig elhúzódott, és amikor megvalósult, csak a termőföldek 8,5 százalékát osztották szét, és azt is olyan kicsiny parcellákban, hogy (ismét Romsics Ignácot idézve) „ekkora birtokokból a magyar éghajlati és talajviszonyok közepette nem lehetett megélni”. A későbbi törvények sem hoztak érdemi változást.
A nemzeti egység, nemzetnevelés, nemzetvédelem, később a végképp értelmetlen nemzeti öncélúság nem a nép felemelésének, hanem a hatalomnak volt az eszköze. A „nemzetet” a rezsim határozta meg. Az oktatáspolitika is mutatja, hogy mi volt a cél: vak bizalom a kormány iránt, az önálló gondolkodás kiküszöbölése és a „társadalomfelforgató törekvésű” tanulók továbbjutásának elzárása. A rendszer jobbratolódásával párhuzamosan egyre fontosabb volt beleverni a fejekbe, hogy a legtöbb történeti szerencsétlenség abból keletkezett, hogy a polgárok az állammal szemben nem teljesítették kötelességüket.
Sem a rendszer 1930-as évekbeli folyamatos jobbratolódása (Horthy egyre kiterjedtebb jogai, Gömbös és utódai miniszterelnöksége, szövetség Hitlerrel), sem az abból következő katasztrófa nem volt véletlen; mindez nem külső okokból, hanem a rendszer lényegéből fakadt. Bethlen István 1944-ben bujkálva emlékiratában azt írta magáról, hogy „ha az lett volna a meggyőződése, hogy a háborút Németország fogja megnyerni, a benne való részvételünket tekintet nélkül minden szimpátiára vagy antipátiára nem ellenezhette volna”. Bethlen szerint még a végpusztulás széléről visszanézve sem az volt az igazi baj, hogy Magyarország a nácikkal szövetkezett, hanem az, hogy a náciknak nem volt esélyük a háború végső megnyerésére.
A konzervatívok között is voltak, akik felismerték a Horthy-rendszer csődjét. A katolikus Szekfű Gyulától álljon itt két rövid, de sokatmondó idézet. „Az Úristen próba elé állított minket, amikor a nemzetiségi területek egy részét visszakaptuk. ... A próbán szégyenletesen elbuktunk.” „Vezetők és tömeg erkölcsiségének megfertőzése, emberségének kiirtása ment végbe itt, szemünk előtt, és aki megszólalt, elhallgattatták azzal, hogy mindez a zsidók kitalálása.” Minden választópolgárnak el kell gondolkoznia, ezt akarja-e.
* A szerző történészprofesszor, Cambridge.
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
