A XX. századi zene csak Bartókhoz mérhető megújítójának tartották egyesek, mások szerint csak hamisan játszott. Elsőre még Miles Davis is úgy vélte, valami el van romolva a fejében. Ami biztos: a két hete elhunyt Ornette Coleman szelleme ott van minden modern dzsesszkompozícióban.
Szerette a selyemöltönyöket, és csöndesen beszélt, de ez a karcsú fekete férfi alighanem a legkeményebb krapek volt, aki valaha hangszert fogott a kezébe. Texasban tizenöt évesen kivágták az iskolai rezesbandából, mert improvizált egy indulóra. Tizenkilenc, amikor egy utazó varietétársulatból rúgták ki, mert bebopra tanította a másik szaxofonost. New Orleansban beállt egy bluesénekes együttesébe, de valamit akkor is másképp csinálhatott, mert
Mississippiben összeverték, és még a hangszerét is összetörték, hogy ne fújhassa.
Los Angelesben a zenészek többsége nem akart vele játszani. Szegény, fekete Krisztusként a felesége által varrott ruhákban járt-kelt a városban. Műanyag szaxofonra fanyalodott, mert a fémből készült igazira nem futotta. Később, New Yorkban, előfordult, hogy csak háromezer darab kelt el a lemezéből, a kritikusok utálták, és mint a bevezetőben említettük, Miles Davis még az elmeállapotát is megkérdőjelezte. A bírálatokra ezzel reagált: „Gyerekkoromban is éhes voltam, legföljebb most is az leszek, de nem érdekel, mások mit gondolnak arról, amit csinálok.” Egy másik korabeli idézet: „Három dolog miatt kerültem bajba, ezek a nemi életem, a bőröm színe és a zeném. Egyiken sem tudok változtatni.” Ornette Coleman még kamaszként a fejébe vett valamit, és addig nem nyugodott, amíg a világ el nem fogadta: tényleg, úgy is lehet, sőt, alighanem úgy van jól.
Ornette Coleman fiatalon és eltökélten
Azt gondolta, mindenkinek megvan a maga külön, ráadásul mobil C hangja, saját skálája, egyfajta csak neki, csak benne létező dó-re-mi. Gyanakvással közelített a tudományosan meghatározott zenei standardokhoz. Mivel maga tanult meg szaxofonozni – később zongorázni, trombitálni és hegedülni is –, azt játszotta, amit belülről hallott, nem azt, amit elvártak volna tőle. Zenéjében mindig ott volt a blues és sokszor a bebop is, de olyan mélyen, hogy néha nehéz volt kihallani.
Erre a zenére hördült föl a hatvanas években a táncdalokhoz vagy pláne a magyar nótához szokott hallgató: Menjen az ilyen a bányába dolgozni! Nem figyeltek oda még a rövid, de gondosan megkomponált részekben előtörő, szegről-végről a magyar népzenével is rokon pentaton dallamokra sem, gyűlölték az egész visongó, jajgató, összevissza lüktető dolgot. Fájt, mint amikor valakiről lenyúzzák a bőrt, s a pőre idegvégződések milliószorosan érzik a hideget és a meleget.
hirdetés
1966-os dokumentumfilm Ornette Coleman triójáról:
1959-ben vette fel a Shape of Jazz to Come (Az eljövendő dzsessz formája) című lemezét, aztán a következő évben jött az egész irányzatnak nevet adó Free Jazz: A Collective Improvization. Utóbbin a két sztereó csatornán két kvartett rögtönzött párhuzamosan, egymásra is reagálva. A Down Beat is két kritikust kért fel az osztályozására, az egyik a maximális öt csillagot adta rá, a másik egyet sem.
Leonard Bernstein vagy a Modern Jazz Quartet zongoristája, John Lewis imádta, sok mindenki más, köztük Thelonious Monk kifejezetten dehonesztálóan vélekedett a zenéjéről. A korszak talán legnagyobb bőgőse, Charles Mingus azt mondta, „Ornette csak itt-ott távolodik el a dallamtól. Az a baj, hogy nem tudja rendesen lejátszani.” A trombitás Roy Eldridge-től való a legismertebb idézet: „Hallgattam Colemant beszívva, és hallgattam színjózanul. Sőt, még játszottam is vele. Babám, azt hiszem, nagyon tud!”
Free funk. Egy 1978-as koncert részlete:
hirdetés
A szabad dzsessz legvadabb, legkötetlenebb formáitól amúgy ő maga is idegenkedett, ám a 70-es évekre már úgy hozzátartozott a New York-i avantgárd szcénához, mint a Szabadság-szobor a város látképéhez. Újra és újra szenzációt keltett, amikor például tízéves fiát, Denardo Colemant ültette be maga mögé dobolni (a kissrác helytállt, és később elismert zenész lett), vagy összeállt a Grateful Deaddel és Jerry Garciával, esetleg Pat Methenyvel.
Hegedülni valamiért bal kézzel tanult meg
Elutazott Marokkóba, és ottani muzsikusokkal is felvett egy lemezt, amikor még senki sem hallott a világzenéről. Kísérletezett rock- és funkyritmusokkal, punkzenekarok vették át a stílusát, miközben világéletében a stílusok ellen lázadt. Még tavaly is fellépett, a szívroham 85 évesen némította el.
Ornette Coleman 1970-ben a fúvósszekció tagjaként ott volt Louis Armstrong utolsó lemezfelvételén. Mint aki az akkorra már barát Miles Davisszel együtt átveszi a stafétabotot. Egészen idén június 11-ig vitte, ördögi tempóban, utolérhetetlenül. Vajon mikor jövünk rá, kinek adta át?
Egy kis balkezes hegedű - azoknak, akik odáig bírják.
