Erdélyi magyar művészet: Sors és jelkép

A rendezés kilenc szekcióba kívánta tagolni hetven év képzőművészetét, de ezek az olykor történeti, olykor technikai, megint máskor tartalmi tagolások csak önfeledt értékkeveredést teremtenek honfitársi alapon. Nagy István mesterművei egy légtérben Pittner Olivér iskolás kubizmusával, pompás Nagy Oszkár-városrészlet a riogatni hiába akaró késői szürrealizmussal. A társadalmi szektorban Ferenczy Noémi és Béni nagyművészete, és ugyanazon a falon Márton Árpádnak a magyar hetvenes évekből is ismerős, megoldatlan neoreál-kubizálása.

Vannak egészen sajátos dichotómiák. A realizmusváltozatok termében a német húszas évek komiszságát külön-külön egyénivé formáló Nagy Albert és Tóth László feszes portréi, és ugyanott Nagy búsongó ipari tája, meg Tóth rettenetesen kínos Picasso-utánérzése. Egyébként sok az érdektelenül derék munka, akárcsak bármely megye bármely szokásos éves tárlatán. Amelyekre – jól tudjuk – a rendezői szorongás (jaj, csak ki ne maradjon valaki) válogat be műveket. Az egyetlen biztos kritérium a territóriumhoz tartozás. Ám fájdalmasan hiányzik az erdélyi nem magyar művészet.

Marchini és Pop futó példája önmagában is indokolja azt a kérést, amelyet a művészettörténet feltesz: van-e körülhatárolt és izolált erdélyi magyar művészet, vagy csak magyar művészek vannak-voltak. A képzőművészet nyelve-eszköze nemzetközi, fennen hirdeti magáról, hogy nem ismer nyelvi korlátokat. A bemutatott sikeres és nem sikeres művek is ezt bizonyítják. Érdemes-e mégis anyanyelv alapján, válogatás nélkül összeterelni, illetve kizárni képzőművészetet? Erdélyi magyar irodalom van (de mennyire!), erdélyi magyar színház is (de még milyen!) volt-van erdélyi magyar folklór – mindaz az érték, amit ez a nyelv táplál.

Mattis Teutsch János: Freskóterv Magyar Nemzeti Galéria

A képzőművészetre jó esetben hat a környezete. Az európai, az amerikai mozgások és produkciók, a magyarországiak is. És ha olyan – e szempontból kivételesnek mondható – helyzetben van, hogy egy országhatáron belül, egy lépést sem téve ismerhet meg más törekvéseket és hagyományokat, akkor a nemzetközi párbeszéd már házon belül megkezdődik. A magyaré a románnal, és viszont. Az iparművészeti részben leírják, a világhírű textilművész Ana Lupas hatását a kolozsvári főiskolára; az itt kiállító magyar növendékekre is.Ha a tárlat nem volna egyoldalú, talán szemléltetné azt is, hogy milyen kisugárzása volt Nagybányának Trianon után Románia festészetére, a későbbi Brancusi hagyománynak meg minden romániai modernista törekvésre.

Mert a keretek hetven éven át ott azonosak voltak, és – ne áltassuk magunkat, ez a tárlat így is megmutatja – még a gondolatok, legtöbbször a témák is. A piktúraidegen erőltetettség pedig – nagyon ritka az ilyen a Magyar Nemzeti Galériában – legfeljebb annyit ér el, amennyit egy Kőmíves Kelemenné-vászon a realizmusok saroktermében. Amely a magyarázó szöveg hite szerint az asszimilálódásra, a kiszolgáltatottságra és az elszántságra hívja fel a figyelmet, de amelyen a néző egyebet nem talál, mint egy csángó népviseletben megfestett álló asszonyt Alekszandr Dejneka modorában.