Megettem Afrika térképét

LITTLE G: Azt hiszem, egészséges a viszonyom a bírálattal, próbálok magam felé is önkritikus lenni, szerintem művész nem engedheti meg magának, hogy ne így gondolkodjon. Leginkább a szakmabeliek, a kollégák, a tapasztalt zenészek kritikája jut el hozzám. A névtelen kommentek sem kedvetlenítenek el: nem lehet mindenkit boldoggá tenni. Ráadásul olyasmit szúrhat ki, amivel magam is bajlódom, ez engem is megerősít.

MAGAZIN: Andreának sosem jutott eszébe, hogy G-hez hasonlóan a határokon túl keresse a lehetőségeket? A független társulatoknak, szabadúszó színészeknek régen sem volt sokkal jobb, mint manapság.

TAKÁTS ANDREA: Azért volt idő, amikor fontosak voltak ezek a társulatok… Gondoltam rá, hogy elmegyek, de mindig eszembe jutott, hiába tanulnám meg valahogy, akár nagyon jól az idegen nyelvet, amit én csinálok, ahhoz nagyon kell a magyar. Filmben játszottam már más nyelven, de a színházban szerintem állati fontos az anyanyelviség. Az a lelke az egésznek.

LITTLE G: Bánod, hogy épp ez az anyanyelved?

TAKÁTS ANDREA: Nem, dehogy, szerintem a világ legszebb nyelvén beszélünk. Csak sajnos kevesen. Azt érzem, hogy a tanult nyelveken nem tudnám „átküldeni”, amit magyarul igen.

MAGAZIN: Milan Kundera felnőtt fejjel tanult meg franciául írni.

TAKÁTS ANDREA: Írni szerintem nagyon más lehet. Vannak persze nyelvek, amelyek valószínűleg egyébként sem mennének. A szuahéli például érdekelt egy időben, de nem tudott közel kerülni hozzám…

MAGAZIN: Tanulta is?

TAKÁTS ANDREA: Igen, egy kicsit, magamtól. De nem jutottam sokáig: tíz szóig körülbelül…

LITTLE G: Én hatnál megálltam. Az Államokban az egyik első munkahelyemen, egy szállodában dolgozott egy 60 körüli férfi, aki szuahéliül beszélt. Fantasztikus nyelv… Elmondása szerint egy otthoni törzs főnöke volt. Simán el lehetett neki hinni. Mindig méltóságteljesen beszélt. Csak néztük, és ittuk a szavait, amikor megszólalt.

MAGAZIN: A kezdeti amerikai években is pontosan tudta már, mit szeretne magával kezdeni odakinn?

LITTLE G: Igen, volt egy ötéves tervem, és ha nem sikerül teljesítenem, akkor meggondolom, érdemes-e folytatnom ezt a pályát. Eleinte persze csak az „alapangolt” tudtam, aztán kiderült, minél jobban bírja valaki a nyelvet, annál jobb munkát talál magának. Végigmentem a tipikus bevándorlómelókon, ahogy sok millióan előttem, de ez nem zavart. Tudtam, mit akarok. Az meg külön jó volt, hogy senkit nem érdekelt, honnan jöttem, és hogy mit értem el itthon. Olyan voltam, mint bárki más. Ez nagyon jót tett mentális szempontból. Az ember olyankor visszavesz a nagy, művészi arcából.

TAKÁTS ANDREA: Tényleg így van: soha sehol nem kíváncsiak arra, milyen hazai díjaid vannak, mekkora társulatokban, kikkel játszottál. Az vagy, aki vagy. Amit ott mutatsz magadból. A közös munka során derül ki, mennyire csinálod jól a dolgodat. Viszont nagyon kíváncsiak rád.

MAGAZIN: Magyarországon mintha többeket nyűgözne le egy idegenül hangzó név…

LITTLE G: Hát, igen, itthon bonyolultabb a képlet. Nemrég segítettem valakinek az angol életrajza elkészítésében. Fel akarta sorolni, kikkel szerepelt már egy színpadon, olyan külföldi nevekkel, akiket kis túlzással senki nem ismer. Azt tanácsoltam, hogy csak azért, mert külföldi az adott művész, ne írja bele a saját CV-jébe. Ha legendákról van szó, annak van értelme. Máskülönben csupán attól, hogy külföldiek, nem jobbak nálad. Hogy mégis sokan így gondolják, ez a sajnálatos magyar kishitűségből fakad, aminek szerintem hamar véget kellene vetni. Tele vagyunk tehetségekkel kultúrában, tudományban, technikában vagy akár a sportban is. Bármely országgal felvesszük a versenyt, ha akarjuk. Néha úgy érzem, kicsit fel kéne pofozni az országot.

MAGAZIN: Hogyan? Mit kellene másképp csinálnunk?

TAKÁTS ANDREA: Nagyon fontos lenne, hogy hiteles emberek kerüljenek olyan helyzetbe, ami folytán másokat befolyásolhatnak valamilyen irányba. Éppen ezért is tetszik, hogy G a műsor egyik mentora, hogy egy gyakorló és elismert zenész ott ül a zsűriben. Ő például lehet példakép a versenyzők számára. Az ő meséje: a legkisebb királyfi meséje. Ez a mese ráadásul igaz. Győzhet a tehetség, győzhet az ember.

MAGAZIN: Kit, kiket tekintenek a saját példaképüknek?

TAKÁTS ANDREA: Az én távoli mesterem Gena Rowlands. Fantasztikus színésznő. Most már nagyon idős, de még mindig, 84 évesen is játszik, szerencsére. Egyébként John Cassavetes felesége és alkotótársa volt. Nekem alapvető az a színészet, amit ő csinál. Gyerekkoromban és most is nagy hatással voltak rám a felfedezők. Amikor megtanultam olvasni, egyfolytában ilyen témájú könyveket faltam. A kalandor nők is fontosak az életemben. Karen Blixen például, akinek, ugye, volt az a farmja Afrikában – és akinek amúgy remek könyvei vannak. Ezt csak azért mondom, mert a legtöbben csak az írásai alapján készült filmekkel kapcsolják össze a nevét. Vagy azokkal sem. Aztán Beryl Markham is példakép, aki az első bozótpilóta és lovastréner volt Afrikában. Egy kicsit én is kalandornak tartom magam, szeretnék is arrafelé csavarogni majd. Már háromévesen is erre készültem: megettem Afrika térképét a világatlaszból. Annyira tetszett. Mennék. Hát neked ki a példaképed?

LITTLE G: Amikor megismerkedtem a blueszal, John Lee Hooker zenéjét szerettem meg először. Azért éppen az övét, mert az egyszerű, frazír- és sallangmentes muzsika, nem a tipikus, commercial blues, ami tulajdonképpen csak azért létezik, hogy a rádiók játszhassák. Amit én szeretek, az az igazi, nyers, hiteles, őszinte blues. Szóval, ő nagy példakép nekem. Miatta is gondolom, hogy nem a technika a legfontosabb, hanem az őszinte lélek, az előadásmód. A dal, az előadó akkor lesz igazi, ha nem akar más lenni, mint ami. Ezt a magam bőrén is megtapasztaltam. Körülbelül tíz évig azzal foglalkoztam, hogy a közönségszempontokat figyelembe véve állítottam össze egy-egy koncert műsorát. És elkezdtem érezni, hogy nemsokára kiégek, hogy ez így nincsen jól. Amikor ez tényleg tudatosult, eldöntöttem, hogy csak saját dalokat és kizárólag olyan feldolgozásokat játszom, amiket én magam is szeretek. Ha ezt szívvel-lélekkel csinálja az ember, az átjön, az másoknak is tetszeni fog.