galéria megtekintése

Március

0 komment

Gerlóczy Márton

Idén is ide menekültem a magyar festő telkére, mielőtt hazatértem volna Magyarországra, a csatatérre, ahová a hívek időnként visszavonulnak az idegbajba, már tudom is, hogy mit fogok mondani, ha hazaértem, én nem ide akartam jönni, csak haza

Kedves Pongrác,

egy fennsíkon vagyok, a hegyek között, a dzsungel szélén. A hely neve Rairakhdhammatchat, a dharma, a tan követőinek földje, egy spirituális központ, ahova a hívek időnként visszavonulnak lelkigyakorlatokra, és én, bár hívő nem vagyok, már másodszor vonulok vissza ide lelkigyakorlatra, mert már másodszor töltöm a telet Ázsiában, emlékszel, tavaly is küldtem neked képeslapot, amin elefántok voltak meg aranyos kis barna gyerekek, de igazából nem elefántok és vágott szemű aranyos gyerekek társaságában voltam, hanem többnyire fehér emberek társaságában egy szigeten, ahonnan tavaly is,

és idén is ide menekültem a magyar festő telkére, mielőtt hazatértem volna Magyarországra, a csatatérre, ahová a hívek időnként visszavonulnak az idegbajba, már tudom is, hogy mit fogok mondani, ha hazaértem, én nem ide akartam jönni, csak haza.

Ma reggel a kis kalitkámban, ahová reggelente besüt a nap egy hegygerinc hasadékán át, az ágyban fekve azon gondolkodtam, vajon elég emberrel vagy sok emberrel, vagy éppen elég, vagy túl sok emberrel levelezek-e és tartok fenn úgynevezett kapcsolatot, és vajon kinek kéne írnom, ha írnom kell, hát úgy gondoltam, hogy neked írok, Pongrác, mert te még csak ötéves vagy, és nekem már nincs kedvem beszélni senkihez, aki ilyen hülye újságokat olvas.

 

Egyesek, akikkel levelezek, azt mondják nekem, hogy ott lenne a helyem, azt mondják, hogy érdemes és kell is harcolni érte, az országért, ahol élünk, de hát

én már láttam elég embert harcolni érte, és mind csak beledöglött,

mind ugyanazt az utat járta be, először dühösen és harcosan, aztán szomorúan és dühösen, aztán szomorúan és elkeseredetten, míg a végén belepusztult, mert mindig a rendes emberek pusztulnak bele, ezt jól jegyezd meg, a rendes és tisztességes ember könnyebben betegszik meg, szervezetét a lelke táplálja és nem a nyers erő energiái, és szomorúságának árja idővel elmossa a sejtjeit, míg a gonosz a harcban egyre csak hizlalja erejét, és én ezeknek nem akarok megdögleni.

Tegnap a festő elvitt egy vízeséshez, úgy is mondhatnám, hogy kirándulni voltam, és hát tudod, hogy nem vagyok az a kirándulós alkat, de már nyolc napja csak a telken ültem, a lelkigyakorlaton, ahol reggel 6-kor keltem, és este már 9 körül elnyomott az álom egy könyv vagy a festőtől kapott film felett.

Remek filmeket láttam, Felmegyek a miniszterhez, Egy tál lencse, Csapajev, Recsk, egy titkos kényszermunkatábor története, ezeket majd nézd meg, Pongrác, ezeket nézi a festő, mert 1978-ban, abban az évben, amikor az apád, az én bátyám született, elhagyta az országot, és jó darabig nem térhetett vissza, és ezek a filmek emlékeztetik arra, hogy mi elől menekült, ha netán elfogná a honvágy. Szereti azt az országot, mert távolról nézve az egy nagyon szórakoztató közeg, Kelet-Európa a fekete humor ősforrása, és nekem is ez hiányzik talán a legjobban, mert

a nyugat-európaiak humora a nyugalomtól és biztonságtól olyan ízetlen és száraz, mint a liszt, mi, kelet-euró­paiak a humornak mint az önvédelemnek harcművészei vagyunk.

A földút a főút felé az ananászültetvényeken és a mangóson át vezet, szeretem kimondani ezt a szót jó hangosan: mangós, amikor jövünk vissza a boltból vagy a piacról, és szedünk egy zacskó érett, rohadó mangót, mert a pálinkához kell, amit a festő jövőre már tényleg el fog készíteni, lesz itt, Pongrác, mangópálinka, 2017-es, ha a jóisten is úgy akarja, már három nagy kuka telt meg a rohadó mangóval, és nem létezik, hogy a mangópálinka ne legyen kitűnő, annak jónak kell lenni, mert több cukor van benne még a baracknál is, cukor az egész, a porban rohadó mangó cukrát legyek, hangyák, bogarak szürcsölik az út mentén, ahol mi elhajítjuk a botot, mert akkor jutottunk túl a kutyákon, akik a mangófáig üldöznek minket.

Mindjárt a főút mellett áll egy ház, amelynek udvarán át kell vágni valahogy, hogy az ember az ültetvényekre, és azokon át haza érjen. Az árokban botok hevernek, csakúgy mint a túloldalon, a mangófánál, az arra járók ezekkel a botokkal tartják távol maguktól a kutyákat, amíg átvágják magukat az udvaron, és van ott egy kutya, Pongrác, egy fekete korcs, aki az istennek sem akar megszokni minket, végzi a dolgát, és az úttesttől a mangófáig vicsorítva és ugatva követ minket, szája előtt a bot éles végével, amibe belekap néha egyet, és tegnap, amikor kirándulni mentünk, és már az ültetvényen jártunk, ahol én azt énekelgettem a perzselő napsütésben, abban a tüdőt égető forróságban, hogy

gyűlölöm a vadvirágos rétet, hol a kezed a kezembe tévedt, a festő felkiáltott, bassza meg, a virsli, de én megnyugtattam, hogy a virsli a zsebemben van, nálam van,

és jöttek a kutyák, mind az öt, alakzatban, a fekete vezetésével, és mi akkor odahajítottunk a porba pár darabka virslit, és úgy haladtunk át a telken, mint kés a vajban, hogy aztán ledobjuk az árokba a botokat, és stoppoljunk.

A 90-es években sokat stoppoltam, különösen a 11-es úton, ott, amerre ti is laktok, szerettem stoppolni és beszélgetni az emberekkel, és könnyű is volt stoppolni, de mára az emberek leszoktak a stoppolásról, leszoktak a beszélgetésről, mert azon a csatatéren megutálták egymást, és én már nagyon régen nem stoppoltam, itt viszont, Pongrác, ezt hallgasd meg, másfél órán belül hét autón egy buszon és egy motorkerékpáron utaztam stoppal, és volt, hogy még stoppolni sem kellett, egy autós magától lelassított, hogy megkérdezze, merre megyünk és miért nem stoppolunk, és akkor én a festőre mutattam, aki a semmi közepén, a déli verőfényben az árok szélén elefántszarokat fotózott, és mondtam, hogy köszönjük, minden rendben, nincs szükségünk segítségre.

A festő az elefántszarokból majd nyomatokat készít, amiket Budapesten akar kiállítani, és szeretné, ha megnyitnám a kiállítását, de én utálom a kiállításmegnyitókat, és különösen a kiállításokat megnyitó beszédeket, és ha meglátom azokat a művészettörténészeket, a hideg kiráz, én egyre kevésbé bírok emberek közé menni, és már egyedül egy birkanyájra vágyom, egy birkanyáj szagára és egy parasztházra és egy konyhára és egy szobára és egy asztalra, és egy ilyen platós terepjáróra, amiken itt utaztunk, ez a helyzet, Pongrác.

A nemzeti park bejáratától négy kilométeres út vezetett a vízeséshez, és a festő, hogy a hosszú gyaloglás a trópusi melegben kellemesebben teljen, énekelni kezdett, azt énekelte, hogy én a puskám rendbe tartom, tisztítom és zsírozom, jobbra sem hord, balra sem hord, pont a célba vág golyóm, hej, te puska, puska vagy, nem csinos kis fruska vagy, mégis épp oly kedves vagy nekem, hej, mint a szép szerelmesem, aztán meg a vízesésnél azt szavalta, hogy

a természet lágy ölén jólesik a sziklatúra, a hangulatot garantálja a proletárdiktatúra,

és amikor visszafelé kitett minket az autó az út szélén, a háznál, a kutyáknál, az utolsó akadálynál, képzeld csak el, Pongrác, olyan rohadt meleg volt, hogy egyedül a fekete kutya rontott elénk, de mire odaért, az is úgy elkábult a melegtől, hogy csak vonyított, aztán harapott egyet a forró levegőbe, de rohanni, csaholni már nem bírt, mert félrenyelte, és hagyta, hogy átmenjünk a kerten, mint valami fáradt portás, akinek úszik a heréje az izzadtságban.Idén is ide menekültem a magyar festő telkére, mielőtt hazatértem volna Magyarországra, a csatatérre, ahová a hívek időnként visszavonulnak az idegbajba, már tudom is, hogy mit fogok mondani, ha hazaértem, én nem ide akartam jönni, csak haza.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető