Manchester, Holliewood

S nem csupán addig volt ez így, amíg Nash el nem szegődött Kaliforniába David Crosby és Stephen Stills társának (utóbb csatlakozott a trióhoz Neil Young is). Hatvannyolcig azonban különösen aratott a Hollies: nem kevesebb mint 231 hetet töltött a brit sikerlistán, és – a Beatles, a Rolling Stones, valamint a Dave Clark Five után – a negyedik legkedveltebb angol zenekar volt a tengerentúlon. Hazai pályán tizennyolc dallal szerepelt a top 10-ben, s az egyetlen első helyezett, az 1965 májusában a nevezetes liverpooli Abbey Roadon felvett, majd még abban a hónapban az élre ugró I’m Alive sem saját szerzemény, de legalább direkt az együttesnek komponálta a texasi Clint Ballard. S a Number One-nál nem volt kevésbé ismert az I Can’t Let Go, a Bus Stop, a Stop, Stop, Stop, az On a Carousel vagy a Carrie Anne sem...

Nash távozása után a zenekar kiadta a kizárólag Bob Dylan-számok feldolgozását tartalmazó lemezét – éppenséggel nem szólt rosszul a Blowin’ in the Wind vagy a Mighty Quinn sem –, majd Clarke fordított a korábbi meneten, és John Fogerty stílusában megírta a Long CallWoman in a Black Dresst. (Ez egyenesen remekül hangzott; másfél millió példányban kelt el az USA-ban, a Creedence Clearwater Revival sem játszhatta volna jobban.) Majd a Hollies kitűnő érzékkel nyúlt Albert Hammond The Air That I Breathe című dalához, valamint Kelly Gordon He Ain’t Heavy He’s My Brotherjéhez. Az utóbbi számot a sheffieldi Hillsborough stadionban 1989-ben bekövetkezett tragédia hátramaradottjainak megsegítésére 2012-ben – a Hollies két alapító tagja, Bobby Elliott és Tony Hicks, valamint Gerry Marsden, Paul McCartney, Robbie Williams, a Spice Girls-ös Mel C vagy az annak idején a Frankie Goes To Hollywood elnevezésű bandával nyomuló Holly Johnson közreműködésével – újra felvették, és a modern kori változat karácsonyi listavezetővé lépett elő az Egyesült Királyságban.

A következő évben a Hollies negyvenegy koncertet adott megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából, s a britanniai, az ausztráliai, az új-zélandi hangulat a hatvanas évek elejének atmoszféráját idézte. Azoknak az esztendőknek a légkörét elevenítette fel, melyek során a zenekar elbűvölte a manchester Oasis vagy a liverpooli Cavern klub közönségét (nem beszélve az EMI lemezcég urairól). De fölösleges két helyszínt kiragadni, hiszen 1964 áprilisában például csak 13-án, 20-án és 27-én nem lépett fel a Hollies, ellenben 26-án két koncertet is adott.

A legcsekélyebb túlzás sincs abban, hogy sem a csapat, sem a rajongótábor nem unatkozott...