Az énekhang megkeményedett az évek során, sokszor el is fárad, eltűnöget, aztán a Winner Takes It All-ra előkerül, de csak olyan obégatás jelleggel, mert, ugye, azt tolni kell. A súlyos beszédhibákat fölerősíti a mikrofon, és a kevéssé figyelmes fordító azzal kezdi már az első Donna-dalt, hogy „se nappalom, se éjjelem”. Köszi.
A dalszövegek fordítói egyébként is valahogy a semmilyenséget célozták meg, egyetlen emlékezetes sort tudok csak fölidézni a két felvonásból, amikor azt énekli a menő építészt reménytelenül magyar tornatanárnak formáló Sasvári Sándor, hogy „egyedül iszonyú, kivagyok cefetül”.
Ha valaki azt hitte volna, hogy a Mamma miát egyszerűen nem lehet elrontani, ha a közönségből találomra kiválasztott embereket tennének a tánckar elé, a gitár és szintetizátor megszólalásai fölé, akkor is elkerülhetetlen az ütemes taps és a nagy közös buli, annak most eljött a lehetőség az elbizonytalanodásra.
A tánckar tényleg ott van, és többnyire ezt a mutogatós mozgást hozzák, jobbra, aztán balra, végül egyenesen ránk, nézőkre, amitől azért hajlamosak vagyunk elájulni, de nem a mozgásba formált kreativitás csúcsa. Amikor tényleg hatásosak, akkor csak simán átemelik a békatalpas koreográfiát, igazuk van, mert az vicces.
A kis zenekarból már hiányzik a lendület vagy az erő, mindkét rész meglepő üresjárattal kezd, gitárnyekergésre fényeffektek a háttérben, tudom, hogy nosztalgia-musical, de nem ennyire, nem a földvári diszkó világából.
Ez már majdnem független az előadástól, darabtól, színvonaltól, tisztán az ABBA érdeme
A rendezés többnyire a filmet követi, ez időnként tragédiaközeli élményt jelent, mert Sánta Lászlónak például nincs más színpadi erénye, csak hogy fazonra emlékeztet Dominic Cooperre. A Sophie-t játszó Simon Boglárka meg szőke, de már se nem naiv, se nem bájos, se nem énekes, viszont nagyon színésznő, így aztán rögtön az első megszólaláskor úgy mondja, olyan eszelős lelkesültséggel a levelek címzettjeinek a nevét, mintha ez valami reklámfilm volna.
Rendező nem volt jelen a próbák során?
Persze, van itt csavar, mert ha meg nem a filmet idézik, akkor jönnek az érthetetlen sajátosságok, Molnár László Harry szerepében, aki a történet szerint mégis londoni bankár volna, de mostani megjelenésében inkább kisgazda országgyűlési képviselőnek látszik.
Aki ebben az általános lefelé igazodásban még mindig mutat valamit a klasszisából, az Détár Enikő, vele megtelik a tér, felgyorsul a történés, nem is értem egy ideig, hogy miért nem ő a főszereplő. Aztán a második részben elérünk végre az ő számához, elénekli, de elfárad bele, végigmozogja, dinamikusan, de látni az arcán, hogy ez munka, csinálja, de már mintha igazán kevés öröme volna benne. Talán csak a kapaszkodás kétségbeesését látni, amire mi, semmit nem kockáztató nézők azt mondjuk, hogy „több volt benne”, meg hogy „nem futotta ki magát”. Mégsem érdektelen az előadás.
Nem is sikertelen, itt-ott azért nevetnek, bejön az ütemes taps is, kérik a ráadásokat, és a színészek hívásra leszaladnak a ráadás ráadásakor táncolni egyet a Waterloora. Nyilván ez már majdnem független az előadástól, darabtól, színvonaltól, tisztán az ABBA érdeme. Ha valaki ezek után is azt hiszi, hogy a Mamma miát nem lehet elszúrni, annak tökéletesen igaza van.
Mamma mia! – Szegedi Szabadtéri Játékok
