Tudta ő nagyon, hogy a sportoló hímek megbámulják, miniszoknyája látni engedte feszes combizmait, meleg idő esetén kivágott blúzokat viselt, mutatván, a melle se rossz, a szoptatás ellenére. Később a három bakfis. Csacsogásuk, akár a kisebb harangok gilingelése. A közeli gimnáziumba tarthattak, nem siettek. Néha leültek egymás mellé, hogy bizalmas közelségből beszéljék ki a fiúkat. Egyikük mindig valamivel később érkezett, a másik kettő bevárta, s azután szólongatta: Mártus, gyere már! Így az ő nevét AKI megjegyezhette.
Azután a két dakszli. Nyúl módra ugráltak, páros lábbal, vékony ugatással. Idős hölgy fogta a pórázok végét, a hajdani uralkodó osztály túlélőjének látszott, észrevétlenül mutatós eleganciában. Még a kutyasétáltató nadrágját is élesre vasalta – vélhetőleg a háztartási alkalmazott. Szobalány? Cseléd? Soha egy hangos szó nem csusszant ki árnyalatnyit rúzsozott ajkán, a dakszlikat apró füttyentésekkel vagy inkább szisszentésekkel irányította.
Következett a biciklista. Egyetemista korú, szálas fiatalember, Che Guevarahajjal és szakállal, kerékpárját a vállán vitte. Ha a gimnazisták még ott üldögéltek, a vázat a súlyemelők mozdulatával nyomta a magasba. A lányok csak titokban méregették, s olykor vihogtak. A srác mosolygott, tudta, sikere van. Majd pedig az öregúr a porcelánfogantyús bottal. Peckesen, rátartian, fülledt napokon hófehér szalmakalapban, eső láblógása esetén fekete kalucsniban. A lányok rajta is kuncogtak, amennyiben még ott voltak, és az öregúr tudta, nincs sikere.
A középkorú, hivatalnok külsejű férfi a kifényesedett aktatáskájával szinte szaladt lefelé, mindig késésben. Jobb kezét léptei, sőt ugrásai ritmusára lóbálta. A lépcsősor közepén általában megállt, s mintha szembetalálkozott volna egy álló tükörrel, megigazította nyakkendőjét, azután futott tovább.
Végül a két általános iskolás fiú, degesz hátitáskák súlya alatt görnyedve. A szőke rendszerint kócosan, a barna pedig bevizezett hajjal, az esetek többségében őneki akadt valami sürgős mesélnivalója, amit a társa kissé hitetlenkedő arckifejezéssel hallgatott.Mire ők is kitűntek a képből, letelt az óra, és a teniszezők egy része kénytelen volt átadni a pályát az utánuk következőknek. Soha nem váltottak szót a lépcsőről és annak használóiról.
A két embercsoport végképp nem érintkezett, mintha a drótkerítés nem csupán a sporttelepé volna, hanem két világ határa, afféle vasfüggöny, amilyen a valóságban már nincs ezen a tájon. AKI vágyott rá, hogy ráérősebben megbámulja a lépcső utasait, ám ahhoz ki kellett volna maradnia az embernek ember ellen való háborújából, amit mindközönségesen tenisznek nevezünk. Amikor egy bizonyos életkorba lépett, már csak párost játszott, így a több holt idő gyakoribb odapillantást engedett.
Az nem segített, hogy attól fogva héttől kilencig játszottak, mert kiderült: nyolc és kilenc között gyakorlatilag senki sincs a lépcsőn. Hova lettek a nyugdíjasok? – tette föl a kérdést magában. Ők nyilván kilenc után bukkannak fel, adta meg a választ. Így ment ez hónapokon és évszakokon át, tavasszal, nyáron és ősszel. Télen a pályákat sátorral borították, így a lépcső nem látszott. Március végén, április elején bontották le, olyankor AKI örömmel nyugtázta, hogy a szereposztás változatlan.
 |
Teknős Miklós / Fotó
|
Kacér családanya két gyerekkel, immár mind a kettő a saját lábán, nagyobb a szabadság a sokat láttató ruhák bevetésében. Három bakfis, ugrásszerű előrehaladásokkal a nővé válás kanyargós útján. Dakszlik idős hölggyel, s a múló idő apró jeleivel. Biciklista. Öregúr a bottal. Hivatalnok. Alsó tagozatos fiúk. Kész, konyec filma. És AKI kezdte tényként kezelni az ismétlődés állandóságát, elfogadta, hogy így megy ez, míg a világ világ.
Egy borús napon a két kutyus ugatása nem ért a füléhez a megszokott időben. Lefékezett az alapvonalnál. Mi lesz, szólt oda a partnere, te adogatsz! Tudom, mondta. Várta a dakszlik vakkantásait, körmük kopogását. Földobta a labdát, és a hálóba ütötte. Talán másfelé mennek, kivételesen, gondolta. A hölgynek be kell ugrania a boltba. Addig a kutyákat kiköti a… Kettős hiba. Ennyire nem vagyunk jók, vetette oda neki a partnere. Ezt AKI pontosan tudta.
Múltak a hetek, és sem a dakszlikat, sem a nemes vonású hölgyet nem látta többé a vásznon. Hát... nem volt fiatal, gondolta. A kutyák életkorával nem foglalkozott. A következő igazolatlan mulasztónak a botos öregúr bizonyult. Ő viszont félhavi szünet után újra ereszkedett lefelé a szokott időben, csupán a feje remegett egyre jobban. Látja orvos? – AKI aggódott érte, és joggal. A nyári szezon vége előtt az öregúr is törlődött a szereposztásból.
Azt, hogy az immár ivarérett, magabiztos nővé cseperedő gimnazisták nem mindig együtt érkeztek, rendjén valónak vélte, leérettségiztek, vélhetőleg különböző egyetemekre jelentkeztek. Éppenséggel a szereplők némelyike nyaralhat is, ugye, ámbár eddig ilyesmire nem figyelt föl.
Arra végképp nem számított, hogy a felső tagozat közepén járó iskolások sem jönnek többé. Nincs semmi baj, elköltöztek, gondolta, van ilyen. Igen, de miért nem bukkan föl soha új szereplő? Ha ők elköltöztek, a lakásba másik család került, annak a tagjai miért nem használják a lépcsőt? Hm... esetleg másfelé visz az útjuk a suliba, a munkahelyre?
Már csak a családanya maradt, a hivatalnok és a biciklista – ők is egyre ritkábban bukkantak föl. Megesett, hogy AKI olyan napon is a pályához hajtott, amikor nem volt partija. Megállt a parkolóban, s az alacsony betonkorlátra ülve figyelte a helyszínt. Érthetetlen, hogy az eltűnők helyét nem foglalják el mások. Drukkolt, hogy érkezzenek új szereplők, fiúk, lányok, kutyák, nénik, bácsik. Ám csak néhány túlsúlyos galambot látott leugrálni. Szerette volna megbeszélni a partnerével ezt a dolgot. A pályán nincs rá idő.Másutt viszont gyakorlatilag sosem találkoznak. Fölhívta telefonon. Az végighallgatta, majd így szólt: te azt a rohadt lépcsőt nézed meccs közben? Nem csoda, ha ilyen szarul játszol!
AKI ismerte már a partnere éles nyelvét, nem haragudott. A téli szezon kellős közepén ez a vele egykorú férfi hirtelen összeesett a T vonalnál – elszakadt az Achilles-ina, mint később kiderült. Hónapokig helyettest hívtak, hogy meglegyenek négyen.Mire a sátort leszerelték a pályamunkások, s indulhatott a nyári idény, a biciklistának is nyoma veszett. A miniszoknyás anyuka jött még néha, gyerekek helyett egy szőrös nyakú férfival.
A régi csoportból csak a hivatalnok tartotta a ritmust, mindig ugyanakkor sietve lefelé, táskát lóbálva, őróla viszont eltűnt a nyakkendő, két gallérja soha nem simult egyformán a kulcscsontjára, most azokat igazgatta ereszkedése félútján. Álmodott is arról a középkorú férfiról. Elképzelte hivatali íróasztalát, hol a Legénylakás című film alapján (beosztott hangyák), hol pedig a Tőzsdecápák egyik jelenetében (középvezető), üvegirodában. Egy újabb reggelen, amikor csak úgy odahajtott a pályához, hirtelen ötlettel a lépcsőhöz sétált, s remegő lábakkal leballagott. Megállt középen. Úgy érezte, le kell ülnie. Várta a hivatalnokot, meg aki még adódik. Bemutatkozhat: AKI vagyok, s hosszú évek óta... – fogalmazgatta a megfelelő mondatot.
Arra végképp nem számított, hogy ő kerül ki ezen a derűsnek induló napon abból a filmből, hét óra tizenhárom perc huszonkilenc másodperckor. AKI eszerint mégsem a nézőtérről figyelt bennünket.
