Lapra szerelt boldogság

Nem csoda, ha őrült ötlete támad. El fogja rabolni az IKEA alapítóját, Ingvar Kampradot. Ezt mintha már egyenesen nekünk írták volna, a multiellenes légkörben ki ne játszott volna már el ezzel a gondolattal a Tescóban vagy az Erste Bankban? Harold tehát értünk és miattunk is harcba indul, hogy megvívja a maga háborúját, és kesernyés győzelmet arasson ott, ahol nem is várta.

A leginkább mulatságos rész a tévészereplésre oly érzékeny Kamprad kifigurázása (a zseniális Björn Granath alakítása), aki milliókat spórol már azzal az ötlettel is, hogy feleakkora ceruzákat helyezett ki a boltjaiban. Kamprad és Harold személyében a praktikus, felületes, ám túlélő világ csap össze a minőség és változásra képtelen univerzum helyi dinoszauruszával. Vértelen és reménytelen forradalom ez, minden lépése mosolyt csal az arcunkra. A Haroldot játszó Bjorn Sundquist bölcs, lemondó, lassan mégis megelevenedő tekintetét pedig jó ideig nem felejtjük el. Visszafogott alakítása, szelíd lomhasága teszi a mozit kiemelkedővé. Pedig nem keresi a kegyeinket, hétköznapi ember a hősök és antihősök közti senki földjén.

Egyedül a tinédzserlány (Fanny Ketter) szerepe didaktikus. Minden megszólalásán érződik a dramaturgiai kényszer: legyen valaki, aki a maga módján reflektálhat a titánok harcára. A tornászmúltjában ragadt anyja már jóval elevenebb karakter. Gunnar Vikene mozija azoknak lesz igazi jutalom, akik az élet kíméletlenségének fekete humorát, a kudarc árnyékában termő öniróniát kedvelik. Keserűsége mellőz minden cukrot, tartósítószert. Úgy savanyú, ahogy a jóisten megteremtette. És még csak nem is bánatában.