Elsős lehettem, amikor először utaztam a metrón a Duna medre alatt. Hatalmas kalandnak ígérkezett, aprólékosan színeztem magamban a képet, milyen lesz, amikor a sebesen száguldó szerelvény a habok közé veti magát, teljesen körülöleli a víz, és azt reméltem, halakat is látunk majd, mint egy hatalmas akváriumban.
Ehhez képest nem jutott más osztályrészemül, mint a cseppnyi szorongás és a metró szokványos csattogása a Kossuth Lajos tér és a Batthyány tér között. Mit mondjak, kiábrándító volt.
Hogy miért pont ez az ősrégi élmény jutott eszembe Kéri Dánielnek a Jászai Mari téri BKV-hajóállomást ábrázoló, napsütötte fotójáról? Mert egy kicsit utánaolvasva már tudom: a központilag szervezett kishajó-közlekedés diadalmas csúcspontján készült ez a kép, 1972 áprilisában. De már közel volt a pillanat, amikor megindult a leépülés.
Ekkor még huszonkét motoros hajót üzemeltetett a vállalat, melyek közül tizennégy rajta is van a képen. Nyolc nagy, százharminc-százötven főt befogadni képes hajó (azaz vízibusz) az úgynevezett vonali járatokon közlekedett: volt, ugye, a B jelű járat, Lágymányostól a Boráros téren át egészen a Margitszigetig, meg R jelű, amely innen, a Jászairól indult, hogy a szigetet és a Rómait útba ejtve egészen Pünkösdfürdőig szállítsa az utasokat.
