Közönség Júlia hálószobájában

UGHY SZABINA: A női szerepeket is a fiúk játszották, mint a görög színházban?

ŐZE ÁRON: Összesen hat lány volt az iskolában, úgyhogy előfordult ilyen is. A színpad megácsolásával sose volt probléma, a díszletek elkészítésével sem. Az igazgató, aki azt hiszem, az első nap tudta, hogy belőlem sose lesz asztalosmester, ránk bízta az összes iskolai ünnepséget. A szakma a mai napig jól jön, egy konyhaszekrénnyel könnyen elbánok, és a kollégák is engem hívnak, ha nem tudják összerakni az új asztalukat.

MAGAZIN: Az irodalomhoz egyszerűbb út vezetett?

UGHY SZABINA: Én pszichológus akartam lenni, de nem vettek fel az egyetemre, ezért a gimnázium után Budapestre jártam előkészítőre, ahol egy zseniális magyartanárnőm volt. Molnár Krisztinának köszönhetően rájöttem, hogy az emberek és önmagam megértésére nem a pszichológia a legalkalmasabb, hanem az irodalom. Már magyar szakosként jártam Lackfi János és Vörös István kreatívírás-óráira, ahol megtanították azt, ami megtanítható az írásról. Bár az a mai napi kérdés, hogy egy képzésnek köszönhetően író lesz-e már valakiből, vagy valami más is kell még hozzá.

MAGAZIN: Van olyan első irodalmi élmény, ami nagyon meghatározó volt?

UGHY SZABINA: Lett két jó barátom előkészítőn, és amikor kiderült, hogy mind hárman írunk, órák után mindig megmutattuk egymásnak a verseinket, és akkor nagyon költőnek éreztük magunkat. Az egyikük olvasta fel Petritől a Hogy elérjek a napsütötte sávig-ot. Teljesen zavarban voltam, nem értettem, hogy mi ez az egész, de lenyűgözött. Nálunk a sümegi gimnáziumban Radnótinál megállt az élet, utána ez nagy újdonság volt.

ŐZE ÁRON: Nekem is volt hasonló élményem. Hatodikos voltam, és teljesen odavoltam a hetedikes-nyolcadikos csajokért. Iszonyúan élveztem, hogy amikor a suli színjátszó körében én játszottam Moliere A botcsinálta doktor című darabjának főszerepét, az összes csaj engem nézett. A színészet exhibicionizmus, ezt kár lenne tagadni.

UGHY SZABINA: Én nem bírom, ha néznek. Jobb szeretek a háttérben meghúzódni, például a Versek Szódával költészeti talkshow szervezésénél is. Bár éppen a múlt héten az egyik CAFé Budapest-estünkön nekem kellett moderálnom Lackfi János és Szirtes Edina Mókus estjét, és bár állítólag viszonylag hitelesen el tudtam játszani, hogy nem izgulok, azért végig borzasztóan feszengtem a színpadon.

ŐZE ÁRON: És az milyen, amikor a te versedet olvassák fel? Színészként nagyon izgalmas, ha ott van a szerző is.

UGHY SZABINA: Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki ma kortárs költészettel foglalkozik. Egy másik ember értelmezése mindig megmutat valami olyat a versről, amiről addig esetleg fogalmam sem volt.

MAGAZIN: Van kidolgozott módszer a versmondásra?

ŐZE ÁRON: Ennek egy része tanítható, erről szól a művészibeszéd-óra, ahol olyan tanáraim voltak, mint Mensáros László vagy Avar István. Először elolvasom a verset, aztán jöhet a térképészet. Fel kell térképeznem a hangsúlyokat, érzelmeket, gondolati egységeket, majd megkeresni, mitől szól belőlünk. Ettől válik többé a vers, mintha csak rutinból elbúgom szép barna hangon.

Kurucz Árpád / Népszabadság

MAGAZIN: A költészet is egyfajta exhibicionizmus. Különösen, ha a szerző a saját halálos betegségéről ír.

UGHY SZABINA: A halálközeli állapot a költészet egyik ősi alapélménye, olyan, mint a szerelem. Nekem a halál egy kicsit előbb jött. A betegség témája viszont óhatatlanul is patetikussá teszi az embert, úgyhogy a kötet írásánál az egyik fő szempontom az volt, hogy minél hidegebben és távolságtartóbban fogalmazzam meg a betegségemet, ezért váltok például harmadik személybe. A betegség leginkább arra tanít meg, hogy ne azonosulj a testeddel, az élményeiddel, hanem inkább csak mint valami eszközét lásd.

ŐZE ÁRON: Verset írni talán nagyobb kitárulkozás, mint mondani.

UGHY SZABINA: Az az egy kapaszkodóm van, hogy van a személyességnek egy olyan foka, ami már egyetemes. Jónás Tamás verseit például ezért szeretem, mert olyan szintig fokozza az őszinteséget, hogy azzal bárki tud azonosulni, magára ismerni. Az megint egy másik kérdés, hogy az, amit mi őszinteségnek hiszünk, mennyire az, de a lényeg, hogy írásnál mindig szükség van a távolságra és a fegyelemre, hogy valamit meg tudj figyelni.

MAGAZIN: A színésszel előfordul, hogy magára ismer egy jelenetben?

ŐZE ÁRON: Igen, de nagyon kell vigyázni, hogy ne hatódjon meg magától. Nem neked kell sírnod, hanem a közönségnek. Hiába van ötszáz katarzisom a színpadon, ha ezzel elélem a katarzist a nézők elől. A játék lehet veszélyes is. Másnak kell képzelnünk magukat, és ez egy skizofrén állapot. Amikor Norman Batest játszottam a Pszichóban, rájöttem, van egy pont, ahonnan nincs visszaút. Ott majdnem abba is hagytam a pályát.

MAGAZIN: Volt még egy nehéz szerepe: öt év után most fog felállni a Pesti Magyar Színház igazgatói székéből.

ŐZE ÁRON: Kőkemény munka volt, pedig volt tanárom és elődöm, Iglódi István majdnem két éven keresztül készített fel a feladatra. Fel kellett számolni az évtizedek során létrejött himihumizó, kis színházi maffiákat. Volt például több liftkezelőnk, akik egész nap a lift gombjait nyomogatták közalkalmazotti státuszban. Százhúsz milliós adóssággal vettem át az egészet, ebből nem maradt egy fillér sem. Közben a színház megvált százhúsz dolgozójától, ezt is nekem kellett végigcsinálnom, miközben az ottmaradók egzisztenciájáért én voltam a felelős. Emberileg is kemény volt. Öt év alatt nem lehetett csodát csinálni, csak elkezdeni valamit. A gyeplőt viszont csak fogni kell és nem görcsösen szorítani.

MAGAZIN: Nem csoda, de erős váltás az is, ha az ember Budapestet Szicíliára cseréli.

UGHY SZABINA: Olyan helyen nőttem fel, ahol azt tanultuk, hogy a világ egy sötét, gonosz hely, és az emberekben nem szabad megbízni. Szicília ennek a totális ellentéte. Ott őrület, boldogság, tenger és fagyi van. Meg nagyon szép emberek, akik az időről beszélgetnek, és megdicsérik egymás ruháját. Persze nem lehet általánosítani, vannak mélyebb beszélgetések is, de az biztos, hogy a problémákat lazábban veszik, mint mi. A közeg nagyon meghatározza az embert, én megtanultam egy nyelvet, lett egy személyiségem, ami hozzánőtt a régihez. És amikor olaszul beszélek, az olyan, mint egy szerepjáték.

MAGAZIN: A magyar színész tud idegen nyelven játszani?

ŐZE ÁRON: Csak „gazemberkedni” tud. A Fűrészporos mesék című filmben végig törökül kellett beszélnem, egy katonaság elől menekülő bohócot játszottam. Be lehet magolni egy szöveget fonetikusan, de az teljesen más, mint magyarul játszani. Az édesanyám egyébként olasz tolmács volt, még Giulio Andreottinak is fordított, úgyhogy gyerekként rám is ragadt egy kicsi a nyelvből.

MAGAZIN: Az idegen nyelv milyen pluszt tud adni?

UGHY SZABINA: Amikor olaszból fordítok, az nagyon sokat ad. Sokszor egyébként a kortárs magyar prózában is azt érzem,mintha nyersfordítást olvasnék. Mintha egy nem létező idegen nyelvből fordították volna a szöveget, nincsenek legömbölyítve a szövegek, és ez sokszor megnehezíti az olvasó dolgát.

MAGAZIN: A klasszikus színházi szövegek ugyanígy nehezíthetik az értelmezést.

ŐZE ÁRON: Nem hiszek abban, hogy porosan kell beszélni, de abban sem, hogy Csehovot vagy Moliere-t szlengben kell fordítani. Tavaly mutattunk be a Rómeó és Júliát egy stúdiószínpadon, a kamasz nézők gyakorlatilag Júlia hálószobájában ültek. Ez a közelség teljesen lekötötte őket, meg egy-két dramaturgiai és stilisztikai húzás is segített. Jelenleg egy Macbethre készülünk, nem törődve a színházi babonákkal a premiert is 13-ára tettük. Horgas Ádám rendezésében a szereplőkön fejkamerák is lesznek, a darab hátterében vetítés megy majd, kicsit olyan lesz, mint egy számítógépes játék. Mindez shakespeare-i nyelven, shakespeare-i szereplőkkel egy shakespeare-i történetben. Mindenkinek élmény lesz.