Erre a vidékre érkezett júniusban tizennégy fotóművész. A Szebeni András által tavaly létrehívott Szegedi műhely folytatásaként két hétre a tapolcai Pelion szállóban ütöttek tanyát. Civilben, kenyérkereső foglalkozásuk szerint közülük sokan a napi- és hetilapok ütemében élnek, e mellett ábrázolják, fogalmazzák meg önmagukat a művészetek szintjén. Néhányan csak mellékállásban művészek, mások hivatásszerűen azok. Tapolcán, ahogy tavaly Szegeden is, a képeikkel fizettek, minden alkotó négy eredeti fotót ajánlott fel a Hunguest Hotels kortárs fotógyűjteményébe. Fizetőeszköz lett tehát a művészet: nem aprópénzre váltották, hanem értékükön adták a mecénásnak.
Reggelente fölráncigálták magukra hátizsákjaikat, aztán ment mindenki a saját témája után. Nem volt kötött tematika, a művész úgyis azt közli, amit ő akar, csak teret, tárgyat, embert kell találnia hozzá. A megszületett fotókat azonban az itteni élmények inspirálták, ez a közeg hívta elő belőlük. Első ránézésre az tűnik fel, hogy jóval több a fekete-fehér kép, mint a színes. A fekete-fehér kiemel a gyakran mesterkélten színes világból, letisztultabb hangulatok kifejezésére alkalmas.
Szabó Bernadett cím nélküli képe a fehér lóval csak ezekkel az árnyalatokkal izgalmas, kizárólag fekete-fehérben létezik. Az ember nélküli fotó különös emberi nyugalmat közvetít. Talán a magányét is. A tiszta magány harmóniáját, babonásan szépen. A sejtelmes, izgalmas vidéket biciklivel naponta bejáró Hossala Tamás hegyesdi fotóján a tájra vetített belső vágyat fogalmazta meg arra, ami elérhető volt, s ma már lehet, hogy számára elérhetetlen. Hol van, hol nincs. Valahol a fölé nőtt aljnövényzet takarásában. Szakadatlan keresendő.
A fotós, operatőr Dobos Tamás Misát helyezi az erdőbe, vagy talán erdőt ültet a gyerek köré. A gesztusok nélküli gyerek a tekintetével igéz. Kiemelve a sorozatból, egyedi képként is önálló egész. Fazekas István újragondolt természete élőhelyeket riasztó sziklába kapaszkodó gyökerei az Élet él és élni akar Ady-sor tág asszociációjú ábrázolása is lehetne.
Esetleg fordítva. Mitikusan szép Benkő Sándor Csobánc vára. A Németországban is élő alkotó Freud meghatározását vallja magáénak: a mulandóság értékritkaság az időben. Ezeket keresi, a maradandóság izgatja. Megörökít. A táj domborzatának ritmusa van a háttérben, előtérben pedig a romokon két madár. Drámaian erős kép. Tapolca hajnalát fotózta Fejér Gábor. A sötét épületrész fekete éjszakaként takarja ki részben az ébredező várost. Mandur László emberi komédia szoborcsoportja a fény és sötét ellenpontjait éri tetten, az emberi komédiában megtalálja a magányosan drámait. Szinte valószerűtlenül idilli, mindemellett meghökkentően eredeti a dokumentarista stílusban is szívesen fotózó Bácsi Róbert László s alföldi képe: Robi, Csilla és a két hónapos Zen. A Salföldre költözők önfeladás nélküli beilleszkedése erre a vidékre. Esőcseppektől szeplős üveg mögül látszik a köveskáli kereszt Németh György képén. A „minden egész eltörött világban” borongósan, homályban, de méltósággal áll a szenvedés keresztje.
Gaál Zoltán elmesélhető képeket akar megörökíteni. Olyanokat, amelyeknek történetük van. Színes halai úsznak az időben. Érkeznek tömegesen, majd távolodnak tőlünk. A pillanat a múltat és az eljövendőt is mutatja. Bánkuti András az itt élő vagy ide járó, itt műhelyeket teremtő művészek portréjával mesél azokról, akik itt rendezték be az életüket. Így Török László, aki saját, legendás családfotóját tartja maga elé Bánkuti fotóján. Önmaga képe mögé néz.
Műfaja szerint is látványos Kiss-Kuntler Árpád Csobánc várroma a tanúhegyekkel. A körpanorámás képen a romos vár kövekből is hajlékony hulláma égig ér. Móricz-Sabján Simon Tapolca építészeti egyediségét, az ipszilon házakat fotózta meg, a benne élő emberekkel. Sorozatában az alumíniumipar delén épített házakat lakóikkal együtt ábrázolta. Megközelítési módja kettős. Kintről, távolabbról nézi a házak együttesét, majd azokból fotóz kifelé. S a házakban is, a lakók sorsformálta arcát. Reviczky Zsolt az elhagyott tapolcai laktanyát járta végig. Finoman mutatja meg, hogy a hajdani harcászati berendezések hogyan szelídültek gyermekjátszótérré. Nemcsak a korábban halált osztó eszközök funkciói alakulnak át – hatástalanította őket az idő múlása –, hanem az ember viszonya is hozzájuk. Játék és némi komikum forrása is ez az élethelyzet.
Szebeni András már legendás idők cselekvő tanúja. Személyes történetei vannak Jancsó Miklósról, Mándy Ivánról, Zelk Zoltánról, a Nemzeti Szálló sörözőjéből, amely szerkesztőségi műhelyként is szolgált. A fotós ugyanúgy, ahogy az író, magányos. Tömegben vagyunk magányosak, mondja Szebeni. Az információs szőnyegbombázásban nehéz megtalálni önmagunkat, kiválogatni az értékeket. Az alkotótelepen többféle generáció már bizonyított fotóművészei vetik össze látásmódjukat, eredetiségüket. Van mérce. A munkához pedig jogosítványt kaptak a várostól. Még „fejlövéseink” megvalósítására is, mondja Szebeni. Sőt Dobó Zoltán polgármester személyesen is szervezte alkotói szándékaik megvalósulását.
A Káli-medencében, a Tapolca környékén, a Balaton-felvidéken készült alkotásokból kiállítás is nyílik, de képgalériánkat már most is megnézheti. Remélhetőleg nem csak szülőhelyükön lesznek láthatóak ezek a képek, hiszen semmiképpen sem helyi érdekűek.
