És itt kérdezni is lehet, bár némelyek inkább ne tették volna… Én voltam a kisebbség, és ez kissé elbizonytalanított. Mert amikor az előadó megkérdezte, hogy „ismeritek-e X. Y.-t”, aki a pénzcsinálásról, a gondolat erejéről vagy a fene se értette, miről írt nagy sikerű könyvet, tartott remekbe szabott előadásokat, szinte mindenki felemelte a kezét. Én egyiket sem ismertem. Kezdtem szégyellni magam. Ámbátor, gondoltam, nem lehetnek az idézett szerzők olyan komoly szakemberek, ha a teremben helyet foglalók, akik hallották, olvasták őket, még mindig pénzmágnes-szemináriumra járnak ahelyett, hogy otthon számolnák a millióikat.
Később megtudtam, hogy mi, akik ott ültünk és tágra nyílt szemmel ittuk előadónk szavait, nem vagyunk normálisak. Normális ember szombaton nem ül be egy ilyen szemináriumra. Azonban a közönség nagy részének láthatóan nem tetszett, hogy 17 970 forintért szimplán lehülyézik, bár az előadó gyorsan korrigált: „Aki gazdag, furcsán nem normális”. Vagy úgy! Akkor mi is lehetünk nem normálisak…
És ezt később többször így éreztem. Nem okozott gondot megtapsolni magunkat, amiért megtettük az első lépést a meggazdagodás felé. Túltettem magam a problémalapírásos átverésen is. „Mindenki írja le, milyen gondjai, bajai vannak”, kérte az előadó. Leírtuk.
„Akkor most mindenki tépje össze a problémalapot apró darabokra, és dobja bele ebbe az edénybe”, szólt az utasítás. A meggazdagodásért bármit.
Az előadó szerint ezzel megszabadultunk a problémáinktól. Mert a dolgok fejben dőlnek el... Este azonban otthon szembetaláltam magam néhány, reggel hátrahagyott problémával, amelyek nem tudták, hogy már kidobtam őket.
Akkor kezdjünk gazdagodni Végre rátértünk a pénzkérdésre. Egy dobozból előkerült egy köteg húszezres. Hárommillió forintnak mondta az előadó, amit nyomban körbeadott (bátor ember...), hogy mindenki megfoghassa, megszagolhassa, legyezhesse vele magát. Így szoktattuk magunkat a pénzhez, hogy ha majd lesz, ne idegenkedjünk tőle. Javasolta még, hogy egyszer tegyük zsebre az összes pénzünket, és menjünk el egy plázába.
Nézzünk be a legjobb boltokba, válogassunk a legdrágább holmik között, de ne vegyünk semmit. Élvezzük, hogy megtehetnénk, de ne tegyük meg. Menjünk tovább.
Gyorsan tisztáztuk, hogy a gazdagokról kialakult sztereotípiák túlzóak és igen sok esetben igaztalanok. Mármint hogy aki gazdag, az lopta vagy örökölte a vagyonát, esetleg lottón nyert, vagy kitartott, másnak köszönheti a szép házát, a verdáját, a gyűrűjét meg a nyakláncát… Előadónk itt visszatért saját karrierjéhez. Három hónapon át keményen dolgozott, olykor nem is aludt. Három hónap múlva milliomos lett. Barátai szerint szerencséje volt.
És ekkor elhangzott a szeminárium egyik kulcsmondata: „A siker nem jön csak úgy magától, azért keményen meg kell dolgozni. Jól elő kell készíteni a dolgokat, az ezzel járó kínszenvedést azonban többnyire még a legszűkebb baráti kör sem látja.”
Hoppá-hoppá! És akkor mi van a mágnessel? Na mindegy, majd kiderül a végére.
Az előadó sikertörténetéből nem hiányozhattak persze az ellenlábasok sem. Azok a „barátok”, aki mellett ellenségre már nincs is szükség. Akik a vállalkozót azzal bátorítják, hogy „a cégek többsége öt éven belül csődbe megy”, a munkabérekre rámegy a gatyája, és akkor ott vannak még az adók… Az ember ilyen környezetben könnyen feladja. Ezen a ponton a sikerkovács hangja megremegett. Nagy nehezen kipréselte magából, hogy „csinálnunk kell valamit a barátainkkal”. Valójában azt akarta mondani, hogy cseréljük le őket olyanokra, akik hasonlóan gondolkodnak, mint ahogy nekünk kell majd, ha már úton vagyunk a nagyonmeggazdagodás felé, de inkább csak körülírta.
Mondhatta volna persze, hogy „suba a subához, guba a gubához”, de abban semmi hókuszpókusz és trendi nem lett volna. És nehezebben kanyarodott volna vissza a vonzás törvényéhez, hogy tudniillik a pozitív a pozitívat vonzza, a negatív a negatívat, pont fordítva, mint a fizikában. Ezért is kellett például mindenkinek jókedvstratégiát írnia. Amikor majd nyakig ülünk a kulimászban, nem jut eszünkbe semmi, ami felvidítana minket, akkor elővesszük, és egyszeriben minden happy lesz. Vagy majdnem minden. Mindenesetre boldog emberek közelednek majd hozzánk, és újra sikeresek leszünk.
Kell továbbá valami, ami a gazdagságra emlékeztet, amire elég ránézni, és máris ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy tegyünk is érte (a meggazdagodásért), s egy másik izé, ami a szegénységre emlékeztet, amit el akarunk kerülni. Képessé kell tennünk magunkat sok-sok gyakorlással arra, hogy elképzeljük a lehető legrosszabbat, aminél már nincs lejjebb. Mert amíg nem érjük el a gödör alját, kényelemből, a változástól, a kudarctól való félelemből nem teszünk meg mindent azért, hogy jobban élhessünk. (Ha elfelejtették volna: utolsó fillérekből cigi, energiaital, három üres zsemle, három hónap múlva aztán milliomosok vagyunk. Nem olyan bonyolult ez…)
Megtudtuk, hogy pénzügyekben nincs stagnálás: vagy nő a bankszámlánk, vagy apad. Ezért kell folyamatosan növelnünk a bevételeket. De nem szabad ragaszkodnunk a pénzhez. Kísérletképpen előadónk azt kérte, vegyünk elő egy legalább kétezer forintos bankjegyet (ő egy húszezressel mutatott példát), és álljunk sorba. Amikor elővett egy öngyújtót, a társaság fele lefagyott, a másik fele meg a kijárat felé pillantott. Persze ez csak vicc volt, mondta a döbbenetet látva, nem égetünk pénzt, csak arra volt kíváncsi, ki hogy viszonyul a pénzhez. Ki lett volna hajlandó meggyújtani a kezében lévő bankót. (Néhányan simán, bármikor….)
Olyan, mint a jó nő „Nem jó túlságosan ragaszkodni hozzá, mert akkor nem érzi jól magát nálatok a pénz, és elmegy. Ha viszont nem ragaszkodtok hozzá görcsösen, visszajön.” És aki gondolta, ennél lejjebb már nincs, annak jött a következő példamondat: „Olyan a pénz, mint a jó nő. Azé lesz, aki tud vele bánni.” Ha ezt az elején mondja, az első szünetben hazamegyek. Mert az rendben van, hogy egy jó nő rám néz, és előítéletesen közli önmagával, hogy „ez a fickó nem tud majd bánni velem”. De a húszezresek honnan tudják előre ugyanezt?
Nagyjából ezen a ponton lett elegem az egészből. Eszembe jutott ifjú kollégám, aki két éve egy csajozós szemináriumon próbálta elsajátítani a csábítás művészetét, finoman szólva is szerény sikerrel, már ha a totális kudarcot nevezhetjük így. Kaptunk persze pár hasznos tanácsot, hogyan osszuk el a pénzünket (természetesen önképzésre minden hónapban tegyünk félre), hogy mindenre fussa, meg hogy keressünk mentorokat, és olyasmivel kezdjünk el foglalkozni, amiből sok pénzt lehet keresni (köszi, erre aztán nem gondoltam), mert kevés van belőle, vagy sok, de még lehetne több is, vagy külföldön bevált, vagy mert hiányzik és keresik az emberek.
De ami a legfontosabb: ne szégyelljük, hogy szeretjük a pénzt, foglalkozunk vele, és mindig rezegjünk bőségfrekvencián.
Akkor és csak akkor magunk is pénzmágnesek leszünk: vonzani fogjuk a pénzt. Ha az öt éve még éhező milliomos előadónknak sikerült, nekünk miért ne sikerülhetne? Végül is 17 970 szorozva nyolcvannal, az annyi, mint…
Szóval igen: létezik az a pénzmágnes.
