Úgy négy évtizednyi zenehallgatás, koncertre járás és olvasás után az arcok és a sztorik egy része ismerősként köszön vissza. Régi szép esték emlékei jelennek meg. Például Mr. Dob, azaz Kovács Gyula, aki a legváratlanabb pillanatokban lepte meg közbeütéseivel a világklasszis gitáros Kovács Andort.
 |
A magyar dzsesszhősök egyike: Pege Aladár
Domaniczky Tivadar / Népszabadság |
Vagy az István, a király eredeti előadásában szótlanul is legendásan szép püspöki alakításán túl hegedűsként is jelentős Deseő Csaba. Eszembe jut az is, hogy a nyolcvanas évek elején Debrecenben a Magyar Rádió nagy hatalmú szerkesztője, Kiss Imre megpróbálta leüvölteni a fejem, mert interjút akartam Willis Conovertől, az Amerika Hangja dzsesszműsorainak atyjától. Óh, a boldog hőskor!
De csak egy százéves emlékezhetne arra, ki tanította először a dzsesszt felsőoktatási intézményben. Hát persze, hogy magyar ember, a Kodály-tanítvány Seiber Mátyás, aki Frankfurtban a Hoch’sches Konservatorium keretén belül 1928-tól szervezte meg a tanszakot.
Az is kilencven éve volt, hogy az amerikai Sam Wooding Chocolate Kiddies nevű revütársulata Budapesten játszotta Duke Ellington korai swinges darabjait. (Turnéjuk során jártak Moszkvában is, Sztálin is megtekintette előadásukat.) Egy évre rá Szekeres Ferenc zongoraművész már meg is nyitotta saját Jazz-zeneiskoláját. Úgy tűnik, akkoriban eléggé gyors tanulók voltunk.
A zenetörténész Molnár Antal is világelső, már 1928-ban megjelent, tudományos igénnyel megírt, Bevezetés a zenekultúrába című kötetében külön fejezetet szentelt a műfajnak Nemiség és kultúra (A jazzband) címmel. Mint kifejti, „itt egy kétezer éves, lelki és szellemi magasságokat kereső európai kultúra áll szemben az alig kétszáz éves, az üzleti szellem és a testi jólét kultuszát hirdető amerikaival”.
A kulturális Amerika-ellenesség szép példájával van dolgunk, a felfogás azóta is igen népszerű Európában, ám az élet nem Molnár Antalt igazolta: a dzsessz mára a magasművészet szintjére jutott. Arról nem beszélve, hogy akinek a ritmusról csak az alteste jut az eszébe, sürgősen keresse fel a jó öreg Sigmund Freudot…
Jávorszky végigveszi a magyar dzsessz legendáit, a Chappyként ismert Orlay Jenőtől Martiny Lajoson át Tabányi Mihályig és Pege Aladárig. Közben olyan sztorikba futunk bele, mint az, hogyan mentette meg a munkaszolgálatosként szovjet fogságba esett kiváló dobos-vibrafonos, Beamter Bubi életét egy SS-tiszt, aki még az Arizona mulatóból emlékezett rá.
Netán az, miként próbáltak az ötvenes években elszánt vendéglátó-ipari ellenállók a besúgók és a zenész-szakszervezeti ellenőrök éberségét kijátszva szovjet dalokba amerikai dzsesszt csempészni, vagy mit tanácsolt a hetvenes évek elején a lemezgyár menedzsere, Erdős Péter Török Ádámnak a Mini befutása érdekében (hagyja abba a csajozást, ellenben vegyen be három vokalista lányt a csapatba, és táncoljon). A végén pedig ott vannak a mai fiatalok, akik előtt a határ a csillagos ég.
Elfogult vagyok a dzsessz, egy csomó szereplő és a szerző iránt, úgyhogy ne vegyék készpénznek, amit mondok: ez egy remek könyv. Nem is elég elolvasni, ezt mind hallani kell!
Jávorszky Béla Szilárd: A MAGYAR JAZZ TÖRTÉNETE, Kossuth, 304 oldal, 3990 forint
