– Ez hízelgő megállapítás, de én úgy látom, nincs igazából sok új a nap alatt. Az egyszerű emberek művészi ábrázolása, az életük műalkotássá manifesztálása nem az én találmányom, ott van például Charles Dickens. Amúgy nagyon hízelgő, hogy számos fiatal alkotó „koppint”, de ez csak a felszín. Biztos vagyok benne, hogy ugyanarról a témáról más-más következtetéseket vonunk le.
– Miért nyúlt ismét történelmi témához?
– Mert a mai korról akartam mesélni. Jimmy Gralton története, elvei még ma sem egyértelműen alkalmazhatók. Banálisnak hangzik, de igen, szeretnék egy olyan világot látni, ahol „szabad a tánc”, mindenki szabadon gyakorolhatja az ideológiát vagy vallást, melyben hisz. A szegények sorsa nem lett jobb mára sem. A gazdasági hatalom és az egyház most is meghatározza az életünket. Gondolja csak meg, mi történik azokkal, akik ma igazat mondanak. El kell telnie némi időnek, hogy őszintén beszélhessünk a zord tényekről.
– Úgy látom, tényleg nem pihenni készül. Egészen dühösnek tűnik.
 |
| Fotó: Bertrand Langlois / AFP |
– Hát hogyne lennék az? A düh nagyon konstruktív energiaforrás egy alkotóembernek. Felbosszant, hogy nagy multicégek és egyéb hatalmi konglomerátumok marionettfiguraként tekintenek ránk. Különösen az olyan nagy „nyugati” hazugságok felháborítóak, mint aminek például Palesztina esett áldozatul. Ha egy hírműsorban előkerül a téma, a palesztin megszólaló rosszul hallható telefonról jelentkezik be, az izraeli oldal képviselője a stúdióban ül. A kevesek érdekében szőtt diktatúrában élünk, amit a demokrácia című mesével próbálnak palástolni.
– Nem gondolja, hogy az internet korában ez összeesküvés-elméletnek hangzik?
– Egyáltalán nem. A neten hallathatják a hangjukat, de ez édeskevés nagy szervezetek ellen. A net csak eszköz, de nem helyettesít semmit.
– A művésznek is politizálnia kell tehát.
– Nem kötelező. A művészet sokkal tágabban értelmezendő fogalom. Nem lehet megmondani, a művészetnek mi a feladata. De sokat tehet azokért az emberekért, akik képesek változtatni a világon.
– Olvasta a cikket a Guardianben, melyben Jimmy Graltont önhöz hasonlítják?
– Nem, de nem is szerencsés ez a hasonlat. Még akkor sem, ha azt gondolom, hogy bárkiben, aki tesz valamit a társadalmi igazságtalanságok ellen, van egy adag Jimmy Gralton.
– Ön optimista!
– Ez csak látszat. Nézze, mi most jót beszélgetünk, de a sajtó a jobboldal kezében van Európában. Nincsenek már olyan elemző cikkek és kiadványok, melyek a nagy gazdasági és társadalmi összefüggéseket feltárnák. Ilyenkor sokkal könnyebb bűnbakokat keresni: a bevándorlókat, a kisebbségeket. Majd erővel mindent megoldanak: ez az új hang. Ez elkeserítő. Különösen, hogy a baloldal mintha teljesen eltűnt volna. Az EU-t konglomerátumok irányítják. A közvéleményt mint jelenséget eltüntették. A szakszervezeteket szétverték. Az állami háló megszűnt, még az egészségügy is profitorientált.
– EU-ellenesnek tartja magát?
– Ezt az Európai Uniót károsnak tartom, de hiszek egy egyesült Európában, mely a munkások érdekeit védi.
– Cenzúrázták valaha valamilyen művét?
– A nyolcvanas években minden tévék által támogatott dokumentumfilmet megvágtak Angliában. Vagy vállaltad, hogy betiltanak. De a legdurvább cenzúrát pont ma éljük meg azzal, hogy eltűntek a mozik.
– Érdekli, hogy a Tiltott táncokat mennyien nézik majd meg?
– Hogyne érdekelne?!? De nincsenek illúzióim: az európai szerzői filmet még néhány művészmozi műsorra tűzi, de hát ez nagyon kevés. A nagy európai filmművészetnek ma már nincs arca, mert teljesen összetöredezett. A nyolcvanas évek utáni generációk már úgy gondolkoznak, hogy „mindent el kell adni”. Még magadat is. Pedig nem kell minden áron filmet készíteni.
– Szokott táncolni?
– Én? Kétballábas vagyok.
