– Arra törekedtem, hogy amennyire csak lehet, élő legyen az új szöveg, ami segítség a nézők számára. Mert ha múzeumi, vitrin alá való nyelven szólal meg, akkor nem lesz rá vevő – eleveníti fel a Macbeth fordításának szempontjait Kállay Géza. Shakespeare műve fordítói szempontból több rétegből áll: a legkönnyebben fordítható, főként az egyszerű kérdéseket vagy válaszokat tartalmazó mondatok után az éles dialógusok és a szonettek mélységeit elérő monológok jelentik a legnagyobb feladatot. A mai színpadon ez utóbbi már mesterkéltnek hat, de a tömény, érzéki, költői képpel teli szöveg miatt Shakespeare-től el lehet fogadni. Az erejét mindenképpen vissza kell adni, nem szabad eltérni az eredeti képiségtől. S természetesen ötödfeles jambusokban!
|
A mai Macbethhez nem illene a veretes szöveg (Balsai Móni és Pavletits Béla)
Koszticsák Szilárd / MTI |
Kállay harminc éve tanítja az ELTE-n az angol klasszikust, felgyűlt tapasztalatát és értelmezését is belefordította az új szövegbe. Először az angolul bevallottan nem tudó Kazinczy tolmácsolta magyarul a Macbethet, német közvetítéssel és prózában. Az első magyar előadást 1812-ben tartották (a plakáton nem tüntették fel a fordító nevét, nem lehet tudni, ki volt). A „klasszikus” fordítás Szabó Lőrinchez kötődik 1939-ből. Azt írta róla: „Lázban dolgoztam. Sírtam és nevettem munka közben.” Szabó Stein Imre 2001-ben készített változata az új évezred nyelvi közegét vegyítette az archaizmusokkal. Kállay leginkább a Szabó Lőrinc-féle verzióval vetette össze a magáét, s úgy látja, hogy bár tiszteli a híres előd munkáját, az ő fordítása első hallásra jobban érthető a színpadról, s talán pontosabb is.
Nádasdy szerint jogos, hogy a színházak minden generációnak „kikövetelik” a maga verzióját, hiszen Shakespeare a korának nyelvén szólt kora közönségéhez: – Vajon van-e méltóbb ápolása, életben tartása a klasszikusoknak, mint újabb és újabb köntösbe bújtatva szembesülni velük? – veti fel a kérdést. – Úgy van rendjén, ha minden előadással átalakul, változik a szerző bennünk élő képe is. Ahogy egy jól ismert zenemű meghallgatása után is jó, ha azzal megy haza a hangversenyről, hogy nahát, ezt a lassú tételt így még nem hallottam, de fura ember volt ez a Mozart! – teszi hozzá.
A régi fordítások sem tűnnek el a süllyesztőben. Sok szép mondatuk, soruk tovább él önállósulva (mint Vajda Péter Hamlet-fordításából a „Valami bűzlik Dániában!”), de Nádasdy szerint lassan nyelvemlékké válnak. Ugyanolyan ez, mint az egyházak viszonya a Bibliához: bármily veretesek a régi szövegek, a XX. században új Biblia-fordítások készültek, és az istentiszteleteken mondandó szövegeket is modernizálták, hozzáigazították a mai nyelvhasználathoz. A templom is olyan, mint a színház: fontosabb, hogy mit mond valaki, mint az, hogyan mondja.
Nádasdyt hallgat, Aranyt tanít
Hiába élvezetes és követhetőbb egy új fordítás, ha a könyvtárak tele vannak a régivel – mondja Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. A hozzáférési problémát idővel megoldhatja az internet, ugyanakkor a klasszikus fordítások tekintélyét sem szabad lebecsülni.
A színpadon Nádasdy Hamletjét szereti hallani, de tanítani mégis inkább Arany fordítását tanítja, mert éppen úgy része a magyar irodalomtörténetnek, mint a balladái. Ugyanakkor egy-egy részletet megmutat Nádasdy fordításában is. Más klasszikus szerző fordításainak nincs ekkora tekintélye, nem kanonizálódtak annyira. A Babits-féle Isteni színjátékot is „be lehet áldozni” Nádasdy rímtelen változatáért, ha elkészül, mert a gyerekeknek jóval követhetőbb lesz.
Nem biztos, hogy a fordítás mindent képes megoldani, magába olvasztani: változik a nyelv, a kulturális környezet, a felfogás sebessége. Manapság visszaszorult a világirodalom oktatása, keveset tanítanak a klasszikus szerzőktől, nem annyira égető kérdés a friss verziók létrehozása. Még akkor sem, ha ez kipróbált értékeket is veszélyeztet: a Devecseri-féle Homérosz lassan olvashatatlanná válik a mai gyerekek számára. De ezért nyilván senki sem fog tüntetni.
