Sabine Meyert gyakran emlegetik a klarinét megmentőjeként. Karrierje során feltámasztotta haló poraiból a szólóklarinét „intézményét” – egy olyan korszakban lett elképesztően sikeres hangszerével, amikor az már hosszú ideje háttérbe szorultan létezett. „A második világháború után egyszerűen másként szóltak a hangszerek – nem úgy, mint Brahms idejében, amikor szinte énekeltek! – mondja Reiner. – Zenetörténeti és társadalmi okai is vannak annak, hogy az ötvenes-hatvanas években másfajta művek születtek klarinétra, más hangszerek kerültek előtérbe.” Sabine szerint bár a klarinétnak nincs akkora irodalma, mint, mondjuk, a zongorának, ami van, az fantasztikus.
Sabine Meyer eddig nyolcszor nyerte el a rangos Echo Classic díjat, kitüntetéseinek se szeri, se száma. Azelőtt azonban, hogy világsztár szólóklarinétos lett, Meyer alaposan felkavarta a komolyzene állóvizét. Bekerült ugyanis a Berlini Filharmonikusokhoz. Ez akkoriban – 1982 az évszám – ahhoz volt hasonlatos, mintha a pápaválasztáson szeretett volna elindulni, a zenekarban ugyanis azelőtt egyetlen nő sem játszott. Sabine paraván mögötti próbajátékon nyerte el az állást – pontosabban a próbaidőszakot, amelynek végén a zenészek szavazással döntik el, a delikvens alkalmas-e a hosszú távú munkára. Bár a zenekarvezető, Herbert von Karajan karmester elégedett volt Sabine Meyerrel, 73:4 arányban ellene voksoltak. A klarinétos elegáns választ adott: ragyogó szólókarriert épített.
Az elutasítás ellenére Sabine Meyer elévülhetetlen érdemeket szerzett a komolyzenei világ hímsovinizmusának felszámolásában. Pedig szerinte nem is feltétlenül a nemével volt gondja a zenekarnak. „Ma már úgy gondolom, hogy akkor is ugyanez történt volna, ha férfiként próbáltam volna bekerülni. Abban az időben a zenekar és Karajan viszonya már cseppet sem volt felhőtlen, és mivel én a karmester támogatását élveztem, a személyemen keresztül mintha inkább neki akartak volna üzenni a művészek. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy az esetem felhívta a figyelmet a hímsovinizmus létezésére, és örülök, hogy végső soron részem lehet abban, hogy azóta rengeteget javult a helyzet.”
Sabine és Weiner Hans Deinzernél tanultak Hannoverben, akinek módszerét továbbfejlesztve saját metódust alakítottak ki. „Úgy tekintünk a klarinétra, mint a testünk meghosszabbítására, a hangképzésre pedig ugyanúgy, mintha éneklés volna” – mondja Sabine. Az általuk írott tankönyv telis-teli van speciális „edzéssel” (arc- és nyaktorna, ujjgyakorlatok), Weiler szerint mindez elhanyagolhatatlan, mégis másodlagos. „Ez csupán a siker tíz százaléka. A többi kilencven az, hogy énekeljen a hangszer, és az ember érezze a klarinétot.” Ez egy laikus számára elég megfoghatatlan, így arra kérem őket, magyarázzák el, mit kellene tennem, hogy tanítványként fantáziát lássanak bennem? „Hát szvingelni!” – vágják rá egyszerre, aztán Sabine kifejti, hogy természetesen nem a dzsessztörténeti értelemben vett szvingelésről van szó, hanem egyfajta hozzáállásról, arról, hogy a játékmódomban legyen valami magával ragadó energia. Apropó, szving: Sabine olyannyira tiszteli Benny Goodmant, hogy bár esze ágában sincs dzsesszklarinétossá avanzsálni, maga is készített már a szving királyának életművét feldolgozó lemezt. Ha azonban innentől örökké ugyanazt a darabot kellene játszania minden egyes napon, valami igazán szokatlant választana: Alban Berg Négy darab klarinétra és zongorára című művét.
Idilli egyetértés van közöttük. Kérdezem, szoktak-e együtt tanítani, mire Sabine hangosan felnevet: „Még csak az hiányozna! Akkor már rég elváltunk volna!” A színpadon szerencsére megvan az összhang: Sabine bátyjával, a szintén klarinétművész Wolfganggal kiegészülve 1983 óta muzsikálnak Trio di Clarone néven. „Nem rivalizálás, inkább egészséges verseny van közöttünk” – mondja Wehle. – Mindig a zene a legfontosabb, ezért ha az adott darab úgy kívánja meg, hogy Sabine átadja a szóló szerepét másnak, gondolkodás nélkül megteszi. Soha nem csinált ebből hiúsági kérdést.”
Sabine kiemelten fontosnak tartja, hogy a koncertszínpadokon a kortárs zene is helyet kapjon, számos ősbemutató fűződik a nevéhez. Nem csoda, hogy a zeneszerzők versengenek a kegyeiért: az Illés-darab alatt olyan dimenziókat mutat meg a közönségnek, amelyekről azelőtt senki sem hitte, hogy léteznek. Hol egészen éteri, hogy fúriaként tombol a hangja – hogy az övé vagy a klarinété, azt néha tulajdonképpen elég nehéz eldönteni. Egybeolvadtak. A Meyer–Wehle-módszer remekül működik a gyakorlatban. A nézők átszellemült tekintettel figyelik a művésznőt, a végén pedig kell néhány másodperc, hogy magukhoz térjenek, és tapsolni kezdjenek.
Fülembe csengenek férje szavai: „Amikor egy barátom annak idején bemutatott Sabinének, azt mondta: ő itt a XX. század legnagyobb klarinétművésze. Hajlok rá, hogy igaza volt.”
