Elképedéssel követem az állami földek kiárusításáról szóló vitát. Szakemberek és ellenzéki politikusok, közírók aggályai vagy akár tiltakozásuk fő érvei arra irányulnak, hogy ki jut hozzá az eladott földekhez és mennyiért. A kormány és a Fidesz szószólói esküdöznek, hogy az értékesítés az általuk tisztességesnek tartott körülmények között történik majd. (Hogy mit tartanak tisztességesnek, arról van tapasztalatunk.) De arra, hogy kitől veszik el ezeket a földeket, senki nem mutat rá.
A rendszerváltást követő fél évtizedben termelőszövetkezetek törvényen kívül helyezése és termőföldjeik elvonása következtében a föld nélküli falusi népesség jelentős része elveszítette anyagi létalapját és befogadó közösségi intézményeit. Ez sok százezer kiesett munkahelyet, a családtagokkal együtt milliós számú magyar ember nyomorszintre jutását jelentette. Ezek az emberek, azóta felnőtt gyermekeik és unokáik képezik ma a sehova sem vezető közfoglalkoztatás tartalékseregét. Aki tudja, hogy az elmúlt 25 évben a közoktatás mit tett és mit ért el a legszegényebb rétegek felemelésében, és aki látja, hogy ma merre tart, annak kétsége sem lehet afelől, hogy a mai közmunkások unokáira is ez a sors vár.
Az alacsony iskolázottságú, szakképzetlen vidéki emberek számára az egyetlen esélyt a tisztes jövedelmet biztosító értéktermelő munkára és ezzel életviszonyaik javítására az élőmunka-intenzív mezőgazdasági termelést folytató, közösségi szervezeti formában működő vállalkozások létrehozása, az ezt segítő birtokpolitika és támogatási rendszer jelenti. Ez nem naivitás, nem lehetetlen. Vannak rá példák – ha nem is sok –, fontos tanulságokkal. A egyik a „cserdi modell”. Egy roma többségű, 400 lakosú baranyai község megválasztott polgármesternek egy elkötelezett, karizmatikus cigány embert, akinek a vezetésével virágzó mezőgazdasági kultúrát, a lakosság számára munkát és összetartó, felemelő közösséget teremtettek. Már évekkel ezelőtt ott tartottak, hogy saját termésükből zöldséget és burgonyát hoztak segítségként a fővárosi éhezőknek.
