Auerbach a legmániákusabb művészek egyike. Híres arról, hogy előrehaladott kora ellenére – vagy talán éppen azért – az év minden egyes napján dolgozik, újabban karácsonykor is. Igazi remete, alig mozdul ki hazulról, képes volt évtizedekig ugyanazt, tahinit és rizst enni vacsorára.
Bár aukciókon több millióért kelnek el festményei, sem öltözködésre, sem kikapcsolódásra nem költ. Saját bevallása szerint egyáltalán nem törődik művei sorsával, csak reméli, hogy megfelelő, kényelmes otthonra találnak. Ahogy ezt a Tate Britainben rendezett, a kritikusok által ötcsillagosnak és „kihagyhatatlannak” minősített show meggyőzően bizonyítja, rengeteg energiát öl minden festménybe. Sajátos munkamódszerével vastag festékrétegeket visz fel a vászonra vagy kartonra, lényegében teljesen elkészítve a képet, majd lekaparja, és újrakezdi az egész folyamatot. Egy-egy méretesebb festményhez vagy kétszáz vázlatot készít, csak hónapokkal, gyakran évekkel később tekinti befejezettnek őket.
Az idős művész személyesen választotta ki az életművét az ötvenes évek óta évtizedekre osztva, de azon belül nem kronológiai sorrendben követő hat terem tartalmát, a hetedik elrendezése régi bizalmasára, egyben a kiállítás kurátorára, Catherine Lampertra maradt. Az Auerbachot talán a legjobban ismerő művészettörténész megközelítése nem tér el gyökeresen az előző szobákban látható témáktól. Ez nem is lenne lehetséges, hiszen a megszállott festő csökönyösen ugyanazokat a modelleket és ugyanazokat a város- és tájképeket ábrázolja évtizedek óta. A csak E. O. W.-ként emlegetett Estella Olive Westet 1948-tól kezdve örökítette meg vagy nyolcvan képben. Stella még hosszú évekkel azután is a múzsája maradt, hogy feleségül vette a kiállítás képein gyakran visszatérő Júliát, aki másfél évtizedes különélés után ma ismét a társa, és fiukkal, Jake-kel együtt állandó modellje.
A hétről hétre ugyanazon a napon munkára jelentkezők, bár ingyen modellt ülők egyike William Feaver. Övé az elmúlt tizenkét évben minden hétfő este, pontosan két óra. 2003-as portréjáról ugyan arcvonásai kevéssé vehetők ki, de a kép élénk színeinek összhatása meghatározó élmény a tárlat látogatói számára. A hosszú ülések eredménye egy alapos Auerbach-monográfia.
A különös kiállítás képei magukért kell hogy beszéljenek, a puritán falak semmilyen háttér-információt nem nyújtanak, nem segítenek az eligazodásban. Világos azonban, hogy Auerbach 1954 óta lakik ugyanabban az észak-londoni, Mornington Crescent-i szerény házban, amelynek az évekkel csak szűkösebbé vált stúdiója ugyanúgy számos, a Tate Britainben látott festményt ihletett meg, mint a környék ellenállhatatlan bája. A friss termés egyik remeke a 2010-es keltezésű Hampstead Road nyáron című munka. Az ezen látható hátizsákos kocogó körvonalai ugyanúgy a jelent érzékeltetik, mint tették ezt az ötvenes évekből származó, az Earls Court Roadon folyó építkezés inspirálta vásznakon a talicskát toló munkásoké.
