A Levél Gránicból szinte az Arany János-i Írószobám mása – tábori körülmények között: „Kelt levelem már / Polyákországba’. / Íróasztalom: / Katona-láda. / Írószerszámom: / Paganét vége; / Aki olvassa, / Békesség véle. // Aki olvassa, / Könnye száradjon, / Drága kis szíve / Meg ne szakadjon. / Sose gondoljon / Csúnya halálra – / Vidáman él itt / Hű katonája…”
A prózaíró Móricz Zsigmond is néhány év múlva, bátyja elesése után pirulva gondolhatott egykori lelkesedésére a Nyugat 1914. augusztus 1-jei írásában: „Az asszonyok, a lányok virítanak, a fiatalság ég és minden kedv úgy felszítva, csak hozzá kell érni és kiroppan a kacagása. »Belgrád ég! Kétszáz halott, négyszáz sebesült, tízezer szerbet lefegyvereztek!« S a hajó elején a berukkoló népfölkelők borosan rikoltják a tiszta reggeli fényességbe: Akárhogy is dörög az ágyú, / Mégse félünk a Szerbiátú…” Majd, nehogy félreérthető legyen, s ő kívülállónak látsszék, hozzáfűzi: „Csupa költemény; csodálatos a rég latin ige: inter arma silent Musae… Íme, a fegyverzajban szárnyal a képzelet… S az ember úgy érzi az életet, mint soha. A Halál templomában lihegjük az Élet imáját legbuzgóbban…”
Mielőtt bárki is fanyar mosollyal nyugtázná, hogy lám, milyen vak tudott lenni a magyar költő és író a háború kezdetén, vegye a fáradságot, s nézzen körül: szinte ugyanezt fogja találni a szemben álló felek poétáinak költeményeiben. „A goethei magasságokat és mélységeket kereső – és néha találó – Gerhart Hauptmann kapitányos hévvel költött egypár harci indulót, még a bölcs Anatole France is eldobta szkeptikus mosolya álarcát, és kardot csörtetett – vezércikkeiben az angol Rudyard Kipling elemében érezte magát a nagy háború vérözönében, mint cápa az óceánban, az az idő volt ez, amikor katonai uniformisba öltözött a szellem, a tudomány, a művészet, és külön vitézség, külön hősiesség, külön bátorság kellett hozzá, hogy valaki fölemelje szavát a béke mellett, a testvériség mellett, az emberiség mellett, és háborút indítson a háború, a vérontás, az őrület, az új pogányság ellen” – emlékezik Juhász Gyula 1926-ban, de hozzátehetjük, ő maga sem tartozott a háború gőzétől meg nem részegült kevesek közé. Európa egész egyszerűen nem tudta és nem hitte, mibe csöppent.
Svejki helyzetek
A háború természetrajzát sokféleképpen meg lehet írni, s nem kivétel ez alól a humor sem: nagyon is jellegzetes az, ahogyan, amiről, amikor és aki gúnyolódik, viccel, élcelődik. Amikor a mozgósításkor elénekelték a Kossuth-nóta dallamára, hogy „Ferenc Jóska azt üzente…”, mindenkit elöntött a nagy nemzeti büszkeség, feléledt a felvilágosult abszolutizmus óta pislákoló jókirály-hit, s kiegészült egy új motívummal, a daliás német császár alakjával. Így áll előttünk a Tolna-megyei Közlöny 1914. szeptember 6-i A magyar huszárokról szól az ének című hírében.
„A háborús idők újra életre támasztják faluhelyen Petőfi János vitézének s Garay Háry Jánosának naiv lelkét, észjárását, stílusát, aminek kedves bizonyítéka a következő – a magyar nép kedvenc katonájának, a huszárnak – hízelgő regécske, melyet a nép szájáról lesett el a tudósító. Vilmos császár meglátogatja jó barátját, a mi jó, öreg királyunkat, és szól hozzája ekképpen: »Mi tagadás benne, keserves nehéz időket élünk, fél világ agyarkodik ellenünk, de azért nehéz gond ne nyomja ősz fejedet. Én azt mondom: te csak maradj itthon, öreg korodhoz nem való a háború, az én fiatal erőmmel megfelelek te helyetted is. Csak egyet kérek tőled: add mellém kölcsön magyar huszárjaidat, velük pocsékká verem az egész világot«.”
Ugyan kinek ötlött volna eszébe akkor, hogy a snájdig huszárok piros-kék öltözete, aranyos zsinórja, csillogó gombja, fennforgó csákója milyen kitűnő célpont lesz a lövészárokból?
S ha jutott is, merte volna-e magát destruktív hírébe keverni holmi csukaszürke uniformis javaslatával akkor, amikor mindenünnen győzelmi tudósítások érkeztek, s ejtettek már hadifoglyokat is? Ezek aztán újabb alkalmat szolgáltattak – például a fenti lapnak két héttel később – arra, hogy némi katonaotrombasággal fűszerezett önelégültséget csepegtessenek a gyanútlan olvasók lelkébe.
„Humor, gondteljes hadiszolgálat között. A mi Berényi Zsigmondunk, ki a szekszárdi műkedvelő társaság előadásán jóízű humorával oly gyakran megkacagtatott bennünket, még a súlyos hadiszolgálat idején is hírt ad magáról. Esztergomban teljesíti katonai szolgálatát, s amint ismeretes, itt van a legtöbb hadifogoly elhelyezve, s őrködik a nagy orosz és szerb bandák fölött. A nemrég Magyarországra betört Timók-hadosztály foglyai is mind ide kerültek, s mint Berényi írja…, ezek most lehorgasztott fővel járnak-kelnek a szabadban. Meg is mondja nekik véleményét, hogy lám azelőtt »timók«-áztatok velünk, most azonban mimókázunk veletek.
Az oroszok is rettenetes piszkos gyáva emberek és egy kicsit rendbe kell őket hoznunk. Ha megnyírjuk őket, máris végeztünk vele, mert a hajat el sem kell söpörni, az magától távolodik el…, és így tovább, elmélkedik levelében és szerez derűs perceket az itthon maradtaknak.”
Ha a hadifoglyok ürügyén el lehetett feledtetni azt, hogy a tetvek nem zavarják a lövedékek útját, Szegeden alkalma nyílt az előkelő hölgyeknek arra, amit irgalmas szamaritánusként végezhettek Móra Ferenc 1914. október 30-i levele szerint: „Még a családi élet örömeiből is ki vagyok zárva. Ilona teljesen a haza szolgálatába szegődött, naiv szíve minden hevületével, s ez nekem jó, mert látom, hogy lesz némi öröme, ha az én cérnám elszakad is…
Persze ő nem válogathat a kórházakban, járja valamennyit, a tiszti kórházat kivéve, amit a nagyobb dámák foglaltak le maguknak. Sirsichné például hirtelen hírnévre tett szert: neki az a metierje [mestersége], hogy
kegyes indulattal ő mossa meg minden tisztnek a lábát; a többiek tűrték ezt egy darabig, aztán irigykedtek, aztán összemosolyogtak, s végre olyan világháborúba keveredtek egymással, hogy Sirsichné hozzájuk vágta a mosdótálat vizestől,
őhozzá hozzáütögettek egy kis széket, nem kis gaudiumára a sebesülteknek.
Ezek egyike, különben, valami szegény cseh fiú, kikéredzett az úri kórházból a bakáéba. Azt mondja, az ő vérének nyugalomra van szüksége, s azt annyi kivágott ruha közt nem találhatja…” Akár Hasek is megírhatta volna ezt a derék katonáról szóló történetben.
Másutt hasonló hadikórházi helyzetet dallá fabrikáltak:
„Ha bemenek a vizitációra cióra, de cijóra,
Letolom a gatyámat a pallóra, pallóra, de pallóra.
Összevissza rángatják a kezemet, kezemet, de kezemet,
Nyajja ki a szerb király a szememet, szememet, de szememet.”
A közreadó folyóirat prüdériáját mutatja, hogy a szerb királyt mely testrészével hozza kapcsolatba a katona, hiszen ezt a szöveget már Kertész István Bakanóták gyűjteményéből közölte a Nyugat 1914. december 16-án. Érdekesség, hogy a kiemelt rész eredetijét Udvarhely vármegyében, Székelydobón gyűjtötte Kodály Zoltán 1910-ben „Kifeküdtem én a magas tetőre…” kezdettel, dallamként pedig még Tinódi Egervár viadaljáról című művéből ismeretes. Pártay Gyula a szekszárdi gimnáziumban azt is elmesélte a 70-es években diákjainak, hogy 1940-ben új szöveggel gyűjtötte Kolozsvár mellett:
„Kimegyek a Hargita tetejére, / letolom én a gatyámat előre, / úgy lesz…m ezt a román világot, / olyat még a nagy Úristen se látott.”
Ugyanez a vaskosság jellemzi azt a bájos és szörnyű tréfát, melyet a Tolnavármegye és a Közérdek 1915. augusztus 12-én címével így aposztrofált: „Ilyen is csak magyar bakával történhetik. Egy, az északi harctéren működő főorvos mondta el a következőket. Sebesültet hoztak a tábori kórházba. Meglőtték. Kérdi tőle az orvos, hogy hol sérült meg, mikor ma csata sem volt? – Hát egy cigarettáért végigsétáltam a lövészárok fölött, aztán meglőttek. – Megbolondult maga? – Nem a! Hanem a Szikora tegnap 10 cigarettáért ötször végigfutott a födözék fölött, aztán nem találták el. Gondoltam, nekem sem lesz bajom.”
Ez évben, a Nyugat 1915. november 1-jei számában, Kertész István Árminka című novellájában találjuk meg annak a nyitját,miért és hogyan fért össze, s miként élt együtt a humor a háborúval: „Oh a tréfa! Legtáplálóbb eledele a fáradt emberállatnak. De nagyon sokszor is laktak vele jól. Jó kedvében csinálta Isten az első tréfát. Ugyan lehetett-e olyan rossz kedve, hogy tudott háborút is teremteni? De a tréfa, mostoha kis gyereke a háborúnak, az ott kullogott velük, ott volt mindenütt.”
Daliátlan idők
Szűk esztendő múltán megfogyatkoztak az ilyen történetek.
A vakmerőség erényként a halálhírekbe szorul, majd onnét is kiszorítja az egyszerűbb merészség, az elkoptatottá vált hősiesség, de még inkább az értelmetlenség.
Igaz, a hadijelentések még a kötelező optimizmussal készülnek, s a legendás „Höfer”-ek évtizedekig megmaradnak az íróink tudatában. Kosztolányi 1915-ben írja a Nyugatban Ignotushoz: „havonta, hetente adta ki izgalmas jelentéseit, a mi irodalmi »höfer«-jeinket”; 1924-ben ugyanerre emlékezik Földi Mihály: „tíz évvel ezelőtt úgy olvastuk ezeket az oldalakat, mint egy győzelmes irodalmi hadjárat Höfer-jelentéseit…”
Szintén a Nyugatban 1934-ben is ott találjuk Déry Tibor novellájában: „Életemben már többször is találkoztam ezzel az események legalján lappangó süket erővel, amely oly irracionális, hogy semmilyen oldaláról sem lehet megközelíteni, s amely elől rendben visszavonulni is fél győzelem. (Höfer: »Csapataink kitértek az ellenség bekerítő mozdulatai elől«)” Újabb tíz év múlva, 1944-ben akár újra kiadhatták volna a höfereket – átírt nevekkel… Keserűen Nyugat-jelkép az is, amit a Nyomdaipar Magyarországon írt meg 1916. július 5-én: „Budapesten most zajlik a Révai és Salamon-féle Nyugat nevű nyomda fölszámolása. Ennek betűit is a fémközpont vásárolta meg muníciógyártás céljára.” (Ennél furcsábban aligha teljesedhettek volna be Pál apostol bibliai szavai: „a betű öl”.)
Reális mérlegeléssel bárki láthatta már a kezdetektől, ezt a háborút a központi hatalmak nem nyerhetik meg. A reménykedők részben elfásultak az évek során, részben visszatértek a hétköznapok ritkán csurranó-cseppenő apró örömeihez. Ilyen kísérletnek vagyunk tanúi a Tolna-megyei Közlönyben 1916. július 2-án, ahol a Sió írói nevű munkatárs Iskolalátogatás faluhelyen, vagy a tíz filléren vett felelet címmel mesél, de sajátságos bevezetésnek szánt mentegetőzése is magáért beszél…
„Bár a háborús idők nyomasztó hatása üli meg lelkünket, amidőn humoros közleményeinket nem ereszthetjük a maga szabad szárnyára, mégis vannak esetek, amikor ebből a kerékvágásból ki lehet zökkennünk. Egy ilyen eset a most befejezett tanévben történt… Iskolalátogatáson volt egyik plébánosunk a sz…i vegyes iskolában. A nebulók illedelmesen fogadták a látogatót, aki többek között azt a kérdést intézte a hittani óra alatt növendékekhez, kit kell mindenek felett szeretnünk a földön? Néma csend lett a felelet helyett.
A plébános felszólít három-négy nebulót, de csak nem kapott kielégítő választ. Hogy jobb kedvet adjon a növendékeknek, kivesz a zsebéből egy tízfillérest s azt felmutatva odaígéri annak, aki a kérdésére meg tud felelni. A tízfilléresnek megvolt a hatása; a hátulsó padban egy göndör hajú gyerek keze emelkedik a levegőbe, erősen billegteti az ujjait, hogy kész a felelettel. A papnak öröm sugárzik az arcáról, odamegy a fiúhoz, megismétli a kérdést: kit kell mindenek felett szeretnünk a földön?
– A mi Urunk Jézus Krisztust! – hangzott a helyes felelet. A plébános megdicséri a fiút, átadja neki a tízfillérest, s aztán további szorgalomra inti. Már-már távozóban van, de még egyszer visszafordul a fiúhoz: – Mondd csak meg, hogy hívnak, kis fiam? – Kohn Dávid, tisztelendő úr kérem!”
Fél évvel később, még szenteste is téma az ellátás nehézsége – a frontkórházban különösen. A balatonőszödi Kájel Endre (utóbb Balatonendréd lelkésze) a Vasárnapi Ujság 1916-os karácsonyi számában A baka-család költészete című, 44-esekről szóló riportjában írja: „a háború alatt tábori pappá lettem és odaállottam őszinte alázatossággal a baka elé. Mindig azzal az érzéssel forgolódtam közöttük, amely soha se tévesztette szem elől, hogy hősök előtt állok, s nagyon sokszor volt az az érzésem, hogy fejedelmi kihallgatáson vagyok. A magyar baka olyan méltósággal fogadott.”
Ez nem akadályozza meg véleménye elmondásában. „Gyenge oldala a bakának az élelem. Most, hogy mindenféle megehető dolgot meg kell enni, hát megeszi, de valami kedves közvetlenséggel és azzal az aranyos humorral köt ki a nemzeti eledel mellett, amely feltétlen derültséget vált ki, úgy a hallgatóságból, mint az olvasóból.
„A sárga Répa. Átkozott egy eledel, kár el is ültetni, / Nem hogy hetenként 6-szor is megfőzni. / Már két hete, hogy kórházban üdülünk, / Tőle mint a sárgarigók egész nap úgy fütyülünk. / Nem jöttünk rá, mi is lehet az oka, / Csak a mai ebédnél, hogy a sárgarépa. / Alig bírtuk az utolját lenyelni, / Már muszáj volt rigómódra fütyülni. / Ha jön az orvos, vattát tesz a fülébe, / Hogy veszett füttyünket ne élvezze. / Szabadságot ígért, s úgy kért bennünket, / Csak egyszer már hagyjuk abba füttyünket. / De mi most már egész addig fütyülünk, / Míg ebédre túrós csuszát nem eszünk.”
Másfajta hiány humora a keserű költemény, mely a békési református kántortanító, Jámbor Lajos egy év frontszolgálat utáni szabadságáról szól
A Négyes Honvédek Háborús Lapja 1917. július 26-i számában: „Mikor otthon voltam, mikor Pesten voltam, / Egy év után, rövid szabadságon: / Minden oly idegen, oly furcsa volt ottan, /Mint egy exotikus lázas álom… / Csupa hím, durva hím közt telt el az évem, / Vaskos tréfa volt a mulatságom, / Kacagtam a félszen, halálon, veszélyen, / A szemem megszokta, hogy vért lásson…”
Utólag természetes, ám akkoriban a cenzúra buktatóin keresztül érvényesülhetett a harctéri életképekben megjelenő ösztönös békevágy.
A gyönki Schmidt Jenő tárcájában ez még együtt él a régi, felszított gyűlölettel a Tolnavár-megye és a Közérdek 1917. szeptember 13-i címoldalán: „Lenn, mélyen alattunk a völgyben süt a nap. Itt fenn állandóan hűvös idő van, különösen éjszaka. A velünk szemben lévő csúcs meg éppenséggel a felhőt támasztja. Ott tanyáznak a muszik meg a rumunyok. Még nálunk is jóval magasabban. Be is látnának a beste lelkei a gyomrunkba, ha ami szép fenyvesünk oly pompásan nem takarna bennünket kíváncsi szemeik elől. Szegény fenyők! Ki tudja már hány száz éve élnek itt háborítatlanul, s most e gazok gránátjai tördelik le büszke csúcsaikat, koronáikat. Szomszédomban egy fúrógép zakatol naphosszat. Vájják a sziklát, épülnek a »Fuchsloch«-ok [óvóhely-rókalyukak]… A szerpentinúton felfelé közelednek lassan a jól felpakolt málhás állatok. Az öreg Mutz a vezetőjük. A vén nazarénus. Semmiféle rábeszéléssel vagy ijesztgetéssel nem lehet fegyverfogásra bírni. Már néhányszor volt Gericht [hadbíróság] előtt is. Minden kísérlet hiábavaló.
– Mi lenne, kérdé magából kikelve, összeráncolt szemöldökkel az egyik bíró, ha senki nem fogna fegyvert? – Hát, kérem szépen, felel a györkönyi magyar nagy lelki nyugalommal, nem lenne háború.
S ebben talán igaza is van.”
A közhangulatról fest képet az a történet e lapban 1918. február 14-én, melyben érdemes megfigyelnünk a rémhír anatómiáját. „Az egyik járási székhelyen a főszolgabíró hirtelen rosszul lett a hivatalban, és a szolgát elszalasztották a járásorvosért. Alighogy a szolga elment, látják a doktort kocsin arra menni. Valahová kivitték vidékre. Nosza, hamar el kell hívni a másik orvost. Mivel a hivatalszolga még nem jött vissza, elküldték a rekvirálás alkalmából a hivatalhoz beosztott egyik katonát. A nagy sietségben nem magyarázták meg neki eléggé a doktor lakását, és az idegen katona csak a Dr. szócskát nézve a táblán, egy-két házzal előbb befordult a közjegyzőhöz, hogy jöjjön hamar, mert nagyon rosszul van a főszolgabíró úr. Persze hamar kiderült a tévedés, de mivel falun megtudnak mindent, sőt, ennél többet is, a borbélynál csakhamar azt beszélték, hogy nagyon beteg a főszolgabíró úr, előbb az orvost hívták, azután a közjegyzőt, mert végrendelkezni akar. A papírkereskedésben azután egy frissen borotválkozott alak – összetévesztve a doktor jobb szomszédját a ballal – azt állította, hogy a papot hívták a főszolgabíróhoz, mire nagy fejcsóválás közt megállapították, hogy »pedig nem is volt olyan rossz ember!« Estefelé a patika előtt már azon tanakodtak, hogy itt temetik-e avagy elszállítják a családi sírboltba; sőt, a megyei dolgokban járatlan adóhivatali gyakornok az utódot illetően már ijedezett… Szerencsére e pillanatban, kissé sápadtan, de azért ruganyos léptekkel megjelent az elparentált, és elmondta, hogy minden áron el akart igazodni a háború közélelmezési rendeletekben, de közben – leszédült a székről. Mire a mindig szellemes gyógyszerész megjegyezte: – Mely idők, mely idők! Mikor már a főszolgabíró úr is belebetegszik a munkába!”
Anekdota és emlékezet
A humor az I. világháború idején is alkalmazkodott a valósághoz, jelezte a hangsúlyok változását. Mindebből mi, kései korok gyermekei, az élőszóban terjedő humor révén semmit nem hallhattunk: nagyapáink és dédapáink egész egyszerűen rémtörténeteket (igaz eseményeket) meséltek nekünk, vagy – vérmérsékletük szerint – kedélyesen anekdotáztak. Van ez utóbbiban valami keretszerű összegzési vágy, s a boldog feledés keserű igénye. Keretszerű, mert anekdotai szintről indult a háború humora, s amint tapasztaljuk, oda is érkezik meg. A folyamat természetesen már a háború utolsó időszakában megkezdődött.
Ekkor az anekdota még szinte kényszerűen vegyül a hajdani vitézség, merészség némi maradványával s az élet nyers ízeivel. Egyik szép példája ennek Göde Lajos tábori lelkész Wolhyniában című kötetének egyik darabja. A szerző református lelkipásztor, tompíthatta a vad jeleneteket, a szerkesztő azonban, aki mutatványként éppen ezt a kis történetet adta közre, alighanem jól érezte a közhangulatot. A Tolnavármegye és a Közérdek így őrizte meg Az elemelt spanyol lovas históriáját az 1918. június 27-i számban:
„…Hanem, hanem, szolnoki bakák, ti nem tudtok nyugodni! A ti fejetekben mindig forrnak a tervek! Mit akartok most is? Leszállott az éjszaka. A 3-ik zászlóaljnak pár vállalkozó szellemű legénye összenéz. Vállára veszi a jó Manlichert s mellé egy nagy tekercs drótot. Gyerünk!… Kibújnak az alagúton. Kijutnak a drótakadályok elé. Az őr nem állítja meg őket. Az is bele van avatva a titokba. Lehasalnak a hóra és csúsznak előre. A fehér hóköpönyeg eltakarja, elmossa alakjukat a fehér havon. Némán, nesztelenül haladnak, mint Cooper indiánjai. Csendes az éjszaka. Elárulná őket a hó roppanása is. Az első megáll. Felemeli a fejét. Tájékozódik. Vigyázni kell! Véletlenül az ellenséges őrszem ölébe ne pottyanjanak! A helyes irány megvan! Előre! Tovább csúszik a kis csapat. – Helyben vagyunk! Előttük húzódik az orosz drótsövény. A sövényen kapuk vannak, hogy a csapatok szükség esetén gyorsan tudjanak mozogni ki és be. A kapukat mozgatható akadályok, spanyol lovasok zárják el. Olyanformák ezek, mint a régimódi asztalok X lábai. Keresztül-kasul vannak szőve szögesdróttal, lábaikat drótok nélkül erősítik a kerítéshez.
A mi embereink éppen ilyen spanyollovas előtt lapulnak meg. Nem szólnak egy hangot sem. Itt egy szó sokszor egy élet! Mindenik tudja a maga teendőjét. Kettő előveszi az ollót, s nesztelenül harapdálja a köteléket. Kettő a magával hozott drót egyik végét csavargatja a »ló« lábára. A munka hamar kész. Vissza! Csendesen, mint jöttek, kúsznak hazafelé. A drótkarika nesztelenül perdül. Nem sokkal később derűs nevetés hangzik egyes fedezékből. Itthon vagyunk! Aluszik a sógor [!], nem vett észre semmit! Miénk a spanyollovasa! Elvezetjük a jászoltól! Nézd, itt van a kezünkben a gyeplőszár! Ragyogó szemmel mutatják a két erős drótot. Elcsendesül a fedezék.
Reggel ismét felnéz a nap, egykedvű mosolygással tekint végig a tájon, egyszerre azonban meghökkenve kerekíti a szemét: – Mi ez? Az oroszok spanyollovasa méltó lett nevéhez? Elindult! Az orosz őrszem homlokára üt. Hogy lehet ilyen vadat álmodni? A spanyollovas megy a 68-asok árkai felé. Keresztet vet magára: – Minden jó lélek dicséri az Urat! – Majd nagyot kiált. Száz meg szász csattanás adja meg a választ: Az oroszok dühösen ráncigálják a Verschlusst. A fegyverek ropogása közül szinte kihallik foguk csikorgása is. Ilyen szégyen!
A mieink ott állnak a lőrések mögött. Sikoltoz ugyan a golyó, de azért hangos kacagással nézik a tréfát. Egyik öreg bakát vállon éri a golyó. A vérvesztés elgyengíti. Hordágyon hozzák a segélyhelyre. Mikor az orvos kötözi, könnye is kicsordul a fájdalomtól. De szeme a könnyeken át is nevet, mikor ezt mondja: – No, most megtréfáltuk a muszkát!”
Ki kételkedik abban, hogy ez már minőségileg más, mint mikor a kiszolgáltatott hadifoglyokat gyalázta felvigyázó tisztjük?! Hiszen itt sógoroknak nevezi az ellenséget, azzal a humoros megtiszteltetéssel illeti, amely mindmáig csupán az osztrákoknak járt ki.
S a tréfa? Persze hogy esetlen, s talán fölöslegesen vakmerő is, mindezzel együtt mégis a túlélés záloga, férfias-gyerekes ugratás.
Szükség volt-e akármi áron is a tréfára, a jókedvre? Az elsietett igen helyett idézzük Gyóni Géza Levelek a Kálváriáról II. versciklusából azt, melyben egy hadifogoly érzéseit tolmácsolja, miután lefordította neki felesége levelét: „Köszönöm, köszönöm én is néked, / Hogy így üzentél, így üzentél! / Őelőtte mosolyog újra képed, / Mely itt lóg elgyötört fejemnél. […] /Éjféli vihogó szörnyű szörnyek / Eltűntek, bújtak alázottan. / Őrangyal, a szívem, ó, de könnyebb! / Hiszek, hiszek egy új asszonyban.”
Az asszony pedig már tagadhatatlanul a békét idézi; az ő nyugodt, egyszerre anyát és kedvest sejtető mosolya elhiteti: a béke minden csodát megtehet – akár még magával a mosollyal is. Az imént már idézett Schmidt Jenő tárcája a Tolnavármegye és a Közérdekben 1918. december 5-én egyszerre sugallja azt, milyen fontos is ez az emberi megnyilvánulás, s azt is: csak egy kis béke kell, s akkor talán még minden lehetséges.
„Negyednap már beértünk a hegyek közé. Égbenyúló sziklák. Bámulja a társaság és meg is teszik mindjárt megjegyzéseiket. Huj, de magas hegyek.Ha reggel néz fel rá az ember, csak délben látja meg a tetejét.Olasz földön járunk már. Egy-egy állomáson keresztül haladva feltűntek a talján szépségek is. Széptermetű, jóképű fekete lányok. Balszemére húzza a baka a sapkáját, bajuszát pödörgetve gyönyörködik bennük. Kacagnak s integetnek a lányok. »Nézzed ott, szól az egyik s oldalba böki a komáját, az a fekete szemű magyarul nevet«. Megérkeztünk.”
